Már el sem hiszem, hogy július második hete van! Csak úgy repül az idő - én meg kések a beszámolóimmal rendre. Pedig ez nekem kell, hogy emlékezhessek minden jóra-rosszra, apróságra, amikor majd elmegyek innen - ami, remélem, valami újnak, és sokkal-sokkal az én személyiségemhez illőbb hely lesz.

Londonnal kapcsolatban egyébként nagyon vegyes érzéseim vannak. Szeretem és elegem van belőle. Hatalmas, olyan, mint egy palacsinta. Abból is az óriásibb fajta. Lapos és hosszan elnyúló. Szeretem, hogy zöld és hogy szép környéken lakom, ahol madárcsicsergés meg rókák és minden szép és jó van, ugyanakkor agyvérzést kapok, ha be kell mennem a központba szétnézni. Emlékszem, egyszer Anci barátnőm mondta, hogy jujdejó, szabadnapja van - és én megkérdeztem, hogy miért nem megy be akkor a központba múzeumokat járni, élvezni, hogy ebben a rendkívüli városban élhet. Akkor nem értettem, hogy a "kis buszozás" mennyire kellemetlen tud lenni, ha az ember fáradt az egész hetes hajtás után. Már tudom.. de ettől függetlenül fájna, ha a hétvége egyik napját nem tölteném valahol, ami nem a megszokott Kingston-New Malden-Wimbledon-Richmond tengelyen belül van.

Július második hetére az idő eléggé lehült az előző 30 fokos melegekhez képest - itt hőségriadó volt, nagymeleg, az emberek nem mentek be dolgozni, hiszen hőgutát kapott a maximum 23 fokhoz szokott testükkel. Én meg torokgyulladást kaptam a légkonditól - nem szerettem, soha nem is fogom szeretni, természetellenes és hideg. Megfájdul a fejem is tőle - viszont a meleget nagyon élveztem, éppen ezért szomorított el az, hogy visszatért ez a kellemes tavaszi időjárás.

A hét első fele amolyan semmilyen nem volt. Sylvie közölte, hogy nem akar többet együtt főzni (ami jó, mert kb. soha nem csinálta mg az ő részét), Louise elment, elege lett a cégből - amit, őszintén, meg tudok érteni. Még minden kész katasztrófa, még nincs bejáródott séma, amit követni lehet, viszont mások múltbéli hibáit rajtunk kérik számon, nekünk kell előkeresni rég elfeledett emaileket, megbeszélt dolgokat, és előtúrni-kotorni azt a pénzt, aminek már réges-rég a cég számláján kellene lennie.

Kedden cukkinis-lasagne-t csináltam, tészta helyett cukkini volt az alap. Később átjött Michael - jó volt, hogy itt volt, jót tett nekem, főleg mert nagyon ízlett neki a vacsi. Az mindig jól esik az embernek, ha dicsérik amit készített.

Csütörtök reggel aztán történt valami szokatlan - Hamid írt sms-t, hogy be tudok-e menni az irodába előbb. Hát, mivel már 7 óra volt, így erre nem sok lehetőséget láttam. Viszont megbeszéltünk egy találkozóhelyet, ahol felvett munkába menet (még szerencse, hogy elég közel lakunk egymáshoz). Az autóban közölte, hogy Sylvie egyáltalán nem elégedett a munkámmal, folyamatosan alám tesz és látszik, hogy nagyon szeretné azt, ha nem dolgoznék tovább a cégnél. Hamid szerencsére tudja, hogy ez egyáltalán nem így van, hogy képes vagyok elvégezni azt, amivel megbíznak és hogy akarom is csinálni. Ez jól esett, főleg hogy az utóbbi időben nem éreztem azt, hogy támogatna. Megbeszéltük, hogy tökéletesen és még annál is jobban fogok dolgozni, viszont senkinek nem mondhatok arról, hogy nekem ezt elmesélte. 

Sylvie-t azóta kerülöm - viszont egyszer megkérdeztem tőle, hogy miért viselkedik ennyire máshogy, mi bántja?? Akkor mondta, hogy semmi, csak hogy magánéleti és családi zűrök... és aztán egész nap kedves volt. Egészen addig, amíg kettesben nem maradtunk az irodában, ugyanis akkor elővett, hogy én mégis miért beszélek vele csúnyán. Mivel nyakig ültem a munkában, röviden felvázoltam neki, hogy nyilván nem én vagyok, aki megváltozott, mikor délelőtt még én kérdeztem tőle ugyanezt a kérdést. Végül nem maradtunk semmiben, szerencsére otthagyott - és én megint két órával többet ültem bent, mint kellett volna. A hét további részében igyekeztem mindent tökéletesen csinálni - és Sylvie-t, mint anno Sameerát, elkezdtem kerülni.

Pénteken munka után egyből átmentem Michaelhez - jó volt, kijött elém a buszmegállóba. Bevásároltunk ezt-azt, vettem Pick szalámit amit az egyik boltban találtam és a drága barátomtól még Passion Fruit-ot is kaptam - aminek a magyar nevét nem tudom, de egy irtózatosan érdekes, szinte gusztustalan de nagyon jó illatú és kellemes gyümölcs. Az íze pedig tuti mindenkinek ismerős a különböző gyümölcsjogurtok miatt (előtte meséltem Michaelnek, hogy Jason adott egy igazi papayát, azt zabbantottam be pénteken a zabkásám mellé). 

Szombaton bementünk a központba a Borough Marketre. Hatalmas piac, mindenféle földi jóval. Ezernyi féle gomba, zöldség, sütik, kenyerek, húsok és street food. Minden, de minden. Csak azzal jóllaktam, hogy végigpróbálgattam a kínált falatkákat-darabkákat. Nagyon élveztem!

Mászkáltunk még a South Bank környékén, ide-oda sétáltunk és végül külön-külön mentünk haza, ugyanis nekem még át kellett ugranom hozzánk, ő pedig egyből ment vissza az ausztrál házba. Felszedtem pár cuccot, majd rohantam át a kertipartyra. Grilleztünk náluk, így ünnepeltük Mike szülinapját (aki nem az én Michaelem, hanem az ő egyik barátja). Sokat nevettünk, beszélgettünk, majd a délutáni naptól és mindentől eltikkadva (a többieknél az alkohol is besegített) mindenki behúzódott a szobájába punnyadni, nem mentünk el bulizni. Mi viszont elbattyogtunk a tescoba és vettünk fagyit. Azt hittem majd eszünk pár kanálkával, majd ennyi. Erre Michaelből előjött a nem diétázó kamasz énje, és konkrétan megette az egész doboz fagyit. Én meg csak bámultam - soha nem gondoltam volna, hogy az egészséges táplálkozás-edzés híve egyszerre be tud nyomni ennyi cukrot egyből.

Másnap elmentünk a HaRu-ba ebédelni miután kilustálkodtuk magunkat. Estig nem voltam éhes aztán, vagyis másnap reggelig, mert a vacsit is kihagytam. Azért mégis összedobtam valamit a következő hétre az itthon található alapanyagokból. Jobb ez, mint venni valami nyomi szendvicset, vagy kekszen és pirítóson élni, mint az iroda többi része.