Január 27-én, vasárnap, volt a Holokauszt emléknapja.
Rengeteg filmnek, könyvnek, cikknek és egyéb alkotásnak volt és lesz a központi eleme. Olyan téma, amiről mindig lehet és kell is beszélni. Viszont kevesen tudják, hogy a zsidó és más nem kívánt nemzetiségű (pl. roma) lakosság szisztematikus kiírtása nem Hitler és más náci főmuftik fejéből pattant ki, hanem az 1915-1917 közötti örmény népírtás szolgált alapul.
Ezen időszak alatt 1.5 millió örményt telepítettek ki erőszakosan, ebből kb. 600-800 ezret mészároltak le. Nem csak a számok miatt érdekes ez, hanem azért, mert mindez szervezetten történt. 1915 május 29-én elfogadtak egy törvényt (!!) mely szerint minden "nemzetre veszélyes" személyt el kell távolítani. A hátrahagyott javak, az állatok, a földek, a házak és minden, ami ebbe beletartozott, lefoglalták. Az embereket mindenféle felszerelés, élelem és víz nélkül a sivatagba szállították és valószínűleg 25 koncentrációs táborba helyezték el őket. A New York Times így írt róla:
„Az utakat és az Eufrátesz folyót a száműzöttek holttestei borítják, és a még életben levők is biztos halálra vannak ítélve. A hatóságoknak az a szándéka, hogy kipusztítsák a teljes örmény népet.”
Ismerős a történet, igaz?
A Promise c. film Christian Bale szereplésével pont erről szól.
Erről nem sokat tanultunk történelemórán, viszont a későbbiekben volt szerencsém hallani róla. Több, mint 100 éves eseményekről van szó, nem is beszélve arról, hogyan írtották ki az őslakosokat Ausztráliától kezdve Észak- és Dél-Amerikáig a Brit hódítók. Viszont itt meg is akad a történet - a kommunisták "nyertesei" voltak a második világháborúnak, ellentétben a nácikkal és mint azt tudjuk, a történelmet a győztesek írják.
Ennek fényében nem is meglepő, hogy nem beszélünk és tanulunk arról, hogy hányan haltak meg a Szovjetunióban (egyes források szerint 3-9 millió között, más források szerint legalább 20 millió halottal kell számolni, de bizonyítottan 3.3 millió emberről tudni). míg Kínában Mao Ce Tung számlájára írható 35-45 millió ember halála. 35-45 millió ember Mao Ce Tung miatt, míg a 2. Világháború alatt kb. 50-80 millió ember halt meg ÖSSZESEN!
Íme a három úriember: Hitler, Stalin és Mao
Hol él a legtöbb fiatal Délkelet-Ázsiában?
Salor Sat, vagyis Pol Pot, Kambodzsa diktátora, aki 1975 és 1979 között volt hatalmon Mao elveit követte a kis uralkodásában és elveiben. Jelenleg Kambodzsában az átlagéletkor 24 év. Huszonnégy év!!! Mindezt azért, mert Pol Pot kis országának lakóinak majdnem 1/4-ét kiírtotta.
Pedig Pol Pot egy tehetős parasztcsaládba született, 1949-től még ösztöndíjjal Franciaországban is tanult pár évet, bár a vizsgáit elbukta, folyékonyan beszélte a nyelvet (bár ha jól tudom francia gyarmat volt Kambodzsa). 1953-ban tért vissza. Megalapították a Kambodzsai Kommunista Pártot, aminek Pol Pot a főtitkára lett. A vietnámi háború következtében a támogatottságuk megnőtt, majd az 1970-es évek alatt fokozatosan elfoglalták az egész országot. Ezalatt az idő alatt is már egész falvakat írtottak ki, így nem meglepő, hogy miután Phnom Penh-t 1975-ben elfoglalták, szisztematikusan elkezdték írtani az "ellenségeiket", vagyis a rendszerét.
Az ellenség alatt pedig mindenkit kell érteni, aki nem khmer és nem paraszt. Tehát: értelmiségiek (orvosok, tanárok, bankárok, írók, költők, művészek, ügyvédek, mindenki, aki nem a földeken dolgozott és végzett "hasznos" munkát), szemüvegesek (aki szemüveges, az sokat olvas, tehát nem dolgozik a mezőn - ergo értelmiségi), külföldiek, kémek, szerzetesek, vietnámiak (őket bármikor bárhogy meg lehetett ölni).
Egész családokat tettek tönkre, jelszavuk/szlogenjük a következő volt:
„Ha megtartunk benneteket, az nekünk nem nyereség; ha pedig elpusztítunk titeket, az nekünk nem veszteség.”
A városok teljesen kiüresedtek, ugyanis mindenkit a földeken dolgoztattak. A kiosztott étel adagok arra voltak jók, hogy legyen a gyomrukban valami, amikor meghalnak. Minden (konkrétan MINDEN) az állam tulajdona volt, így úgy ítélték meg Pol Poték, hogy pénzt is teljesen felesleges használni. Halál járt azért, ha egy édesanya levett egy mangót a fáról azért, hogy az éhező gyerekeit megetesse.
Bár "szerencsére" erre is volt egy "megoldásuk": a család intézményét burzsoának nyílvánították, így a gyerekeket elszakították a szüleiktől, a férjeket a feleségeiktől. Mindenki a neki rendelt párral hálhatott, azt is vezényszóra, nem saját igényeiknek megfelelően (bár amennyit ettek és dolgoztak, nem tudom kinek jutott eszébe az, hogy nemi életet éljen). Rizst termesztettek mindenhol, és éjjel-nappal, megállás nélkül. A vegyes házasságban élőknek megparancsolták, hogy végezzék ki a más nemzethez tartozó párjukat.
Elvileg a vörös khmerekhez tartozó katonák szórakozásból kitéptek gyermekeket az anyjuk kezei közül, hogy azok nem sokkal később a falhoz verve végezzék. Fiatal lányokat vetkőztettek meztelenre, kínoztak meg - és elvileg meg is ették őket. A krokodilokat néha még élő emberekkel etették, azzal sem törődtek, hogy kegyelemből esetleg fejbelőjék őket előzőleg.
Konkrétan ahogy az ujkor.hu-n írják: az egész országot koncentrációs táborrá alakították.
S-21, a leghíresebb haláltábor
Éppen ezért amikor életemben először mentem Ázsiába, feltett szándékom volt eljutni Kambodzsába is, ugyanis Michaeltől rengeteget hallottam a kambodzsai mészárlásról és az S-21-ről (ő London előtt utazgatott Kelet-Európában és DK-Ázsiában). Előzőleg soha nem hallottam a kambodzsai népírtásról és érdekelt, hogy vajon tényleg annyira borzalmas lehetett-e, mint azt mondták, és ha igen, miért nem beszélünk róla? Miért nem említik meg legalább pár szóban történelem órákon, amikor pl. a holokausztról tanulunk? Miért érdekesebb az, hogy Angelina Jolie egy kambodzsai árvát fogad örökbe, semhogy említést tennének az adott árva történelmi örökségéről?
Kambodzsába Thaiföldön keresztül érkeztem, busszal utaztam Bangkokból Siem Reap-be, a helyre, amiről Kambodzsa a leghíresebb: megnézni az Angkor Wat csodálatos romjait. Az a hely megérdemel egy saját bejegyzést, az biztos!
Onnan utaztam életem első éjszakai alvós-buszával le a fővárosba. Michael ezt a 312 km-es utat élete legrosszabb éjszakájaként írta le, így nem éppen örömömben sírtam, hogy én is ugyanerre vállalkoztam.
Szerencsére teljes mértékben felesleges volt az aggodalmam: elfelejtettem, hogy egy 2 méteres ausztrálnak egészen más igényei vannak, mint egy 170 cm-es vajdasági lánynak. A busz olyan volt, mint egy itt is ismert sima busz - viszont az ülések helyett emeletes ágyak voltak bent. Igaz, hogy ázsiai méretekről volt szó, így én ha összehúztam magam, éppen kellemesen elfértem a kis ágyacskán. Az utak olyanok voltak, mint nálunk - najó, talán kicsit rosszabbak, több volt az állat az utakon, és a dudát is többet nyomták, mint errefelé, viszont volt mobiltöltő meg kispárna és pokróc, így én végigaludtam az egész utat.
Phnom Penh nem éppen álmaim városa. Koszos, zajos, poros. Az emberek nekem megkeseredettnek tűntek, első ránézésre legalább négyszeres árakat mondtak dolgokért, ami nagyon felbosszantott. Egész addig haragudtam a kambodzsai népre a viselkedéséért és a hozzáállásukért, amíg meg nem látogattam az S-21-es tábort, vagyis a Tuol Sleng-et.
Ha azt hiszed diákként, hogy az iskola kínzás, mert tanulni kell, még nem jártál a Toul Sleng-ben
Ránézésre olyan, mint bármelyik ázsiai iskola. Három szintes, a folyosók nyitottak, a tantermek sok ablakkal rendelkeznek és a folyosóra néző részeknél olyan dísztéglákat használtak, amelyeken lyukak vannak, hogy ezzel is elősegítség a légáramlást.
Négy épületből áll: A, B, C és D. Az udvar rendezett, pálmafák állnak ott, illetve mindenféle gyümölcsfa van az udvaron. A fák árnyékában azt hiszem 11 síremlék van: azé a hét emberé, akiknek a holttestét megtalálták az épületben, mielőtt elhagyni kényszerültek a vörös khmerek. Ennél sokkal, de sokkal többen vesztették életüket itt vagy élték át az utolsó napjaikat: körülbelül 16 ezer ember halt meg és várta a halált a négy épületben a kb. 4 év alatt. A fontos foglyokat és a külföldieket ölték meg a Tuol Sleng-ben, míg az "egyszerű" foglyokat kivitték a Choeung Ek-re, arra a mezőre, ahol kb. naponta pár tucattól akár 300 ember lelte halálát. Mivel a golyó drága volt, így "úgy ölték meg őket, mint a csirkéket - elvágták a torkukat". Ez olcsóbb volt, mintha lelövik őket.
Kaptunk egy kis magnót, amin helyszínről-helyszínre járva bizonyos számok szerint történeteket hallhattunk. Körülbelül 7 ember élte túl Toul Slenget. Ezek a túlélők és más, Pol Pot uralmát végigélő emberek beszámolóit hallgathattuk. Olyan emberekét, akik arról meséltek, hogy milyen érzés volt bekerülni az S-21-be, milyen érzés volt végignézni, hogy kivégzik a családját, milyen érzés volt férgeket enni, tudva, hogyha rajtakapják őket, akkor halál jár azért is. Milyen érzés volt nézni, ahogy ismerőseik, barátaik tűnnek el egyik napról a másikra. Milyen érzés volt félni a kivégzéstől azért, mert könyvtáros volt valaki.
Hogyan élték túl S-21-et, hogyan vezették meg a vörös khmerek az országba látogató nagyköveteket. Hogyan tudták eltitkolni a világ elől azt, hogy a világ legnagyobb koncentrációs táborát vezetik.
Az A épületben kínozták az emberek többségét, egyesével, ágyakhoz láncolva. Itt is találták meg az utolsó holttesteket. A szobák sárgákra vannak festve, a megkopott festéken jól kivehető egy régi kép: a szoba, ahogy hagyták, miután fejbelőtték az utolsó kínzottat. Mindenhol vér. És te ott állsz, ugyanabban a szobában.
Ott van ugyanaz az ágy.
Ugyanaz a padló.
Csak a vér hiányzik, azt felmosták.
Ha becsukom a szemem, még most is emlékszek arra, hogy milyen érzés volt ott állni a tanterem bejáratánál, fülemen a kis audio-guide-dal, kicsit izzadtan, a fővárostól porosan. Látni az embereket körülöttem és csak nézni a szobát, hallgatni a beszámolót és elképzelni, hogy itt ezrek haltak meg csak 40 éve.
A beszélő a fülemben épp arról mesél, hogy amint elvitték valamelyik ismerősüket, tudták, hogy valószínűleg ők lesznek a következők. És hogy miért? Azért, mert addig kínozták az embereket, amíg nem mondtak egy nevet. Bárkit, akárkit. Csak egy nevet, aki gyanús volt, vagy tudták, hogy a rendszer ellensége. A rokonaikat, családtagaikat kevesen mondták, így a távolabbi ismerősök neveit bökték ki legelőször.
A "B" épületben arról hallgathattunk beszámolókat, hogy kik vesztették itt az életüket illetve láthattunk nagyon-nagyon sok képet. Arcok, fiatalok, idősek, férfiak és nők. Ami közös bennük az az, hogy mindegyiken látható a szenvedés és hogy nem sokat ehettek a kép készítése előtti pár hónapban.
A "C" épület volt a legnagyobb börtön. Itt az osztálytermek sok, még egy wc fülkénél is kisebb részre voltak osztva. Illetve hatalmas vasrudak voltak behelyezve, bilincsekkel felszerelve. Ez annyit jelentett, hogy az embereket, mint a heringeket, beszorították a szobába, lábuknál fogva összebilincselték őket. Így elég volt csak 1-2 őr, hogy meggátoljanak bármilyen rendbontást, sőt, mozgást is.
A "D" épületben a kínzóeszközöket és a különböző módszerekről készült festményeket lehetett megnézni. Akkorra már éreztem, hogy ez túl sok szenvedés volt így egyszerre. A kínzások ténye is elég megrázó volt, de talán a legrosszabb volt az a tudat, hogy akiknek a fényképét láttam pár teremmel és épülettel arrébb, valószínűleg átestek ezen a tortúrán. Valószínűleg sokszor és nem csak egy nap. A szerszámok és építmények mellett voltak leírások is, hogyan használták ezeket és mire.
Érdemes megnézni a képeket itt: http://www.killingfieldsmuseum.com/s21-victims.html
Az itt tartott foglyok moslékot kaptak enni, már ha egyáltalán kaptak enni valamit. Ahhoz is engedély kellett, hogy alvás közben megfordulhassanak. Halhatták a többi fogoly utolsó kiáltásait, a megkínzottak sikolyait.
Mindeközben tudták, hogy valószínűleg ők lesznek a következők a következő nap és hogy valószínűleg nem fogják megérni, hogy jöjjön a segítség, már csak abban reménykedhettek, hogy a családtagjaikat, barátaikat nem fogják viszontlátni ezen a helyen.
Azt hiszem egy svéd nagykövet mondta, aki járt Kambodzsában 1975 és 1979 között, hogy felelősnek érzi magát, hogy nem tettek semmit. Senki nem tudott semmit arról, hogy mi megy az egész országban.
1975-ben választották meg Margaret Thatchert, akkor halt meg Francisco Franco, ért véget a Vietnámi Háború, és ebben évben támadta meg az IRA az Egyesült Királyságot.
1976-ban Steve Jobs megalapította az Apple-t, Kanadában megépítették a CN tornyot, felszállt az első Concorde repülőgép, Jimmy Cartert megválasztották elnöknek, a Viking 1 leszállt a Marson és Ausztriában megtartották a téli olimpiát.
1977-ben elment az áram New Yorkban 25 órára, meghalt Elvis Presley, az USA visszaadta a Panama csatornát Panamának, megjelent a Commodore PET számítógép, Gandhi lemondott, megnyitották a Trans Alaskan Oil Pipeline-t, Spanyolországban megtartották az első elnökválasztást Franco halála után.
1978-ban az USA-ban bemutatták az első női asztronautákat, Naomi Uemura egyedül eljutott az Északi sarkra, megszületett az Egyesült Királyságban az első IVF baba, megjelent az első Garfield, Dominika függetlenné vált.
1979-ben Michael Jackson kiadta az Off the Wall c. albumát, a Szovjetunió és az USA aláírták a SALT II Egyezményt, Iránban Khomeini ajatollah hatalomra került 15 év száműzetés után, a Voyager 1-nek köszönhetően pedig felfedezték a Jupiter gyűrűit.
Ennyi minden történt a világban 1975 és 1979 között.. miközben Kambodzsa lakosságának majdnem 1/4-e belehalt Pol Pot uralmába.
------------------------
Amennyiben érdekel, hogy éppen hol vagyok, kövess instán, az @agnesbenak név alatt megtalálsz :)
-----------------------
Források:
- Mass killings under the communist regimes
- Who killed more: Hitler, Stalin or Mao?
- How many people died during World War 2?
- S21 Toul Sleng Genocide Museum, Phnom Penh
- The Killing Fields Museum of Cambodia
- Pol Pot és a kambodzsai népírtás
- A képek többsége Google-on található, ugyanis a saját készítésű képeim többségét elnyelte az éter :)
