Ha valaki azt mondja, "nyaralás ázsiában", akkor biztos, hogy nem Mianmar (vagy régi nevén Burma) ugrik be elsőre senkinek. Pedig nézzétek milyen strandjai vannak! Ez pl a Ngapali strand, a képet, sajnos, nem én készítettem, ugyanis én az esős évszak miatt kihagytam a strandokat.

Hogy Mianmar vagy Burma, azt mindenki döntse el maga, ugyanis a nép saját magára mianmariként referál, viszont a ("nagyon megbízható") Wikipédián ezt olvastam:

"Az amerikai kormányzat képviselője,Tony Fratto elnöki szóvivő a következő nyilatkozatot tette 2007. szeptember 27-én, az újabb összecsapások apropóján: „Szándékos, hogy a Fehér Ház Burmáról, és nem Mianmarról beszél, mert nem hajlandó alkalmazni a népét elnyomó totalitárius, diktatórikus rezsim szótárát”

Egyébként nem szeretnék sokat hadoválni sem a történelméről, sem a nevéről, sem a politikai helyzetéről, csak és kizárólag a jelenlegi helyzetről, az emberekről, a tapasztalataimról és az ételekről. Az ételekről, amelyre nagy hatással volt az indiai, a kínai és a thai konyha, szóval drága "foodie" sorstársaim, képzelhetitek mennyire vártam ezt a gasztronómiai csodát én, aki mindháromnak a rajongója, kivéve, hogy az eredeti kínai kaját még nem kóstoltam, viszont a nyugatiasított verziót nagyon csípem, bár elvileg  a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. 

Mivel életemben azt hiszem kétszer csesztem el repjegy foglalást, az egyik a burmába való beutazásom időpontja, a másik pedig az ország elhagyásáé, így csak két fájdalmasan gyönyörű hetet tölthettem el ebben a meseszép, szegény, barátságos országban. Csak Mandalay-ben, Pyin Oo Lwin-ben, Baganban, Kalaw-ban, Nyaung Shwe-ben az Inle tónál, illetve Yangonban jártam, viszont bátran kijelenthetem:

Minden. Egyes. Percét. Élveztem.

Mindet, az egészet, cakompakk. Azt is, amikor az éjszakai busz annyira rázkódott az útviszonyok miatt, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtunk, azt is, amikor a monszun miatt konkrétan bőrig áztam egy robogón, illetve azt, hogy a tornacipőm, amiben megtettem a 60+ km-es utat, többszöri mosás (kézi- és gépi) után sem tiszta, ugyanis néha bokáig érő ragacsos, vörös sárban kellett caplatnunk. 

Amikor ezt a bejegyzést írom, még az a tervem, hogy sok-sok képet fogok feltölteni, ugyanis emberek, ezt elmagyarázni nem lehet, bár megpróbálom, látni kell, viszont az sem fogja átadni az élményt. Legjobb lenne mindenkit minimum két hétre elküldeni, hogy megtapasztalja az egészet.

A tervem egyébként ezzel a bloggal az, hogy szépen lassan bemutassam azokat a helyeket, országokat, kultúrákat, ételeket, szokásokat és mindent, ami engem érdekel, titeket pedig érdekelhet. Mert továbbra is azt vallom, hogy a világ szép és sokszinű, és a világ azért szép, mert sokszinű. És egyébként általában jobb, mint azt a hírekből tudjuk. Lassan haladok az élménybeszámolókkal, mert mindig közbejön valami, vagy egy másik téma vagy csak simán nincs net vagy kedvem írni. 

Viszont a Kalaw-Nyaung Shwe túrának annyira a hatása alá kerültem, hogy úgy érzem meg KELL osztanom mindenkivel, akit érdekelhet, méghozzá a lehető leghamarabb, bár annak is hagytam időt, hogy kicsit leülepedjenek az élmények. Következzenek a tények:

1. Kalawból egy csomó gyalogtúrát indítanak Nyaung Shwe-be, ami az Inle tó partján található.
2. Két opció van: 3 nap 2 éjszaka és 2 nap 1 éjszaka túrák
3. Ha már 5-en vagytok, akkor általában 38-40 000 kyatból meg lehet úszni a 3 napos túrát. Az olyan 23 euró jelenleg. Ebben benne van a két éjszaka szállása helyi házakban, családoknál, illetve 7 főétkezés (3 ebéd, 2 vacsora és 2 reggeli, sok-sok gyümölccsel, étellel, néha még desszerttel is), csomó tea és uzsonna (pl keksz, csipsz, ez-az). Vizet, kávét, extra dolgokat magának fizet az ember. 

Három nap tömény élmény. 

Baganból éjszakai busszal érkeztem Kalaw-ba, amin végre aludni is lehetett, ugyanis az egész buszban konkrétan hárman voltunk. Már tapasztalatból tudtam az első burmai éjszakai buszos utazás után, hogy előre kell ülni, mert ott kevésbé rázkódik. Viszont itt is bömböltették a zenét, folyamatosan dudáltak, az egész jármű rázkódott az úthibák miatt, és valamiért élvezik a diszkófényeket a buszban, szóval néha piros, máskor zöld lámpák világítottak bent, én meg elhagytam a szemmaszkomat, szóval csak valamit ráhúztam a fejemre, hogy legalább a fények ne zavarjanak, így tudtam is pár órát aludni 15 perces megszakításokkal. Mivel párszor lerobbantunk, így hajnali 3 helyett fél 5-kor érkeztünk meg, aminek egyébként határozottan örültem, ugyanis nem foglaltam sem szállást, sem pedig túrát előre, gondoltam majd elrendezek mindent, ha megérkeztem a városba.

Még sötét volt és hideg, amikor leparkolt a busz a piac előtt, viszont egy kávézó-reggeliző már nyitva volt, szóval beültem két bögre kávéra és egy jó nagy adag tojásos rottira, amire mézet tettek (soha soha soha nem fogom megérteni, hogy itt a tojásos dolgokat miért eszik édesen), közben meg elszaladtam a piacra avokádóért is. 

Kávézás közben megismerkedtem Axellel, egy 41 éves barcelonai emberrel, aki szintén a túra miatt jött Kalaw-ba. Jót beszélgettünk a családjáról, politikáról, gazdaságról, utazásról és úgy mindenről, felüdülés volt a "honnan jöttél, mióta utazol, hol jártál eddig" hátizsákos kérdés-szentháromságból kilépni picit, bár nyilván ezeket is érintettük Axellel. 

7 óra körül elindultam az Uncle Sam Trekking irodához, ahol tök kedvesen fogadtak és mondták, hogy lesz 3 és 2 napos túra is egy óra múlva, melyikre szeretnék menni? Nyilván a 3 naposat választottam, mert már Laoszban is 3 napos túrán voltunk a dzsungelben, és annak is élveztem minden percét. Szépen átpakoltam a kisebb hátizsákomba a legszükségesebbeket, foglaltam szállást Nyaung Shwe-ben, ahova a nagyobb csomagomat szállítják, szóltam felelősségteljes lányként a szüleimnek, hogy 3 napig valószínűleg nem sokat fognak hallani rólam, ha egyáltalán lesz térerő, szóval ha lehet, ne értesítsék a nagykövetséget, hogy eltűntem, megittam a zöld teámat, vettem vizet, majd vártam, hogy induljunk. Rajtam kívül még négyen voltak a csoportban, 1 belga 19 éves pasi, illetve 3 francia, 21-22-21 évesek (egy testvérpár és a barátjuk), szintén pasik. Illetve Chilli, a túravezetőn, szintén pasi. Kicsit egyedül éreztem magam, és hiányoltam Martát, Juliát és Adéle-t, akikkel összeszokott csapatként csináltuk a túrát tavaly.

1. NAP

Az első nap kb. 6 órát sétáltunk, kb. 21 km-ert. 

Erdőkben, fák alatt, hegynek felfelé sétáltunk, elég gyorsan kimelegedtem és le kellett vetnem a reggeli hűvösség miatt felvett extra réteg ruhákat, illetve sokszorosan megbántam, hogy nem vittem magammal rövidnadrágot, viszont nem szerettem volna tiszteletlen lenni és térdet mutogatni a helyieknek. 

Az első ebéd mesés környezetben zajlott, fent voltunk egy hegyen, ahonnan be lehetett látni az egész környéket, a sok ültetvényt, ahol teát, rizst, chillit, fokhagymát, kurkumát, stb termesztenek. Mivel felhős volt az ég, így a napfény az egyes hegyoldalakat jobban megvilágította, mint a többit, csodálatos látványt nyújtva. A menü cukkini curry volt, chapatti-val (durvább palacsintaféle kenyér) és gyümölcsök. Na meg persze tea. Kb. még 3 órát mentünk délután, kisebb tea-szünetekkel. Az utunk egy részén végig a síneken mentünk, illetve a teánkat a vasútállomáson fogyasztottuk el.

Elmentünk egy iskola mellett is, ami szinte sokkolt - pár padon, széken és a táblán kívül nem nagyon volt más a tanteremben, illetve a gyerekek kint játszottak a szünetben, klikkereztek, szaladgáltak, a szerzetes-növendék gyerekekkel ugyanúgy viselkedve, mint a többi kortársukkal. A tanítók kezdő fizetése Burmában 100 dollártól kezdődik havonta. Azok akik vidéken tanítanak, legalább kapnak lakást, illetve a lakosok általában visznek nekik zöldségeket, rizst, így ezekre nem kell költeniük, viszont akik városban tanítanak, azoknak a 100 dollárból kell kigazdálkodni ezeket is. A gyerekek sokszor 1 órát sétálnak egyik faluból a másikba, hogy tanulhassanak. Elég nagy kihívást jelent a tanároknak az is, hogy sokszor a gyerekeknek meg kell tanítaniuk a hivatalos nyelvet is, ugyanis csak a saját falujukban használatos járást ismerik.

Sokan azért küldik a gyerekeiket kolostorba, mert nem tudják biztosítani az élelmezésüket vagy az iskoláztatásukat, néha pedig a szülők válása után ez a legjobb megoldás, főleg ha az új partner nem szereti az előző kapcsolatból származó porontyokat. Mikor meghallottam ezt, majd' megszakadt a szívem a kis kopasz vörös-narancssárga köpenyesekért. 

Apropó válás: sokan elválnak már fiatalabb korukban, ugyanis azok, akik nem tanulnak tovább, kb. 16-17 évesen megházasodnak, és ez a házasság általában gyorsan kifullad. Egyes törzseknél még mindig elrendezett házasság van, és a hegyeken sokszor látni kis kunyhókat, amiket "mézeshetek házaknak" neveznek - ugyanis esküvő után ide küldik a fiatal párt, hogy megismerjék egymást.

Első éjszakánkat egy picinyke faluban töltöttük, ahova hatalmas gyerekzsivaj közepette érkeztünk, ugyanis az összes helyi gyerkőc kint játszott az egyik téren. A ház, ahol aludtunk, egy cuki családé volt, ahol 3 generáció lakott együtt. Mi a nappaliban aludtunk, matracokon. A WC kint volt, sima guggolós pottyantó, illetve egy bambuszcsövön vezették el a friss forrásvizet egy nagy tartályba, ahonnan lehetett meregetni. Nyilván nem volt elkerítve, így kaptam egy hagyományos szarongot, amiben a nők fürdeni szoktak. Szerintem villantottam párat, mire megmostam magam úgy ahogy kellett, illetve igyekeztem nem hangosan káromkodni, amikor magamra kellett öntenem a jéghideg forrásvizet.

A vacsora fantasztikus volt, sok helyi zöldség, curry, rizs, tea. Mindezt egy fatüzeléses kis tűzhelyen készítették el. Egyszerre egyet, viszont mindent pillanatok alatt. Eléggé füst volt a konyhában, viszont a szegényesség ellenére is minden tiszta és rendezett volt. A vacsorát a nagyszobában (nappaliban) fogyasztottuk el, ahol egyébként egy Buddhista oltár is volt, és ahova néha bejött a nagyapa imádkozni. Ahol éppen nem volt felhős az ég, csodálatosan lehetett látni minden egyes csillagot. Meseszép volt.

9 körül már aludtam, mint akit leütöttek, és nem is keltem fel egészen reggel 6-ig, amikor megint bejött a nagyapa imádkozni, meg előtte kihordta az előző este behozott cipőinket, amiket a kutyák elöl kellett eltennünk.

2. NAP

Korán keltünk, üdítő volt a forrásvízben arcot mosni, de a friss zöldtea gyorsan felmelegített. Csodás volt nézni, ahogy a hegyek fölé emelkedett a hajnali pára. Reggelire egy csomó gyümölcsöt kaptunk, illetve cukros-tojásos kenyeret, ami meglepően finom volt. A család a helyi ízlésnek megfelelően curry-t evett rizzsel. Minden étkezésnél rizst esznek.

Már előre szóltak, hogy a második nap lesz a leghosszabb. Kb. 23 km-ert sétáltunk. Viszont sokkal könnyebb is volt, az első reggeli hegymászástól eltekintve egész nap ereszkedtünk vagy laposon mentünk, végig a szántóföldeken keresztül. Burmában kétféle rizst termesztenek. Az egyik az egyszerű vízi rizs, ami nagyon sok vizet igényel, illetve a hegyi rizst, vagy vadrizst, amit a szárazabb részeken ültetnek. Mivel sok a csapadék és emiatt nyilván a víz is, sok helyen látni avokádó-fákat. A főbb növények: káposzta, paradicsom, zöldbab, padlizsán, cukkini, répa, kurkuma, fokhagyma, chilli, gyömbér és földimogyoró. 

A földeken dolgozók mind-mind köszöntöttek minket, mosolyogtak ránk, beszélgettek a vezetőnkkel. Még a városokban is folyamatosan integettek, köszöntek. Mindenki brutálisan barátságos volt, nagyon vendégszerető népség.

Sok bambuszt használnak, házakhoz, kosarakhoz, stb. Illetve leginkább ökröket tartanak, néha teheneket. Az ökrök trágyájával dúsítják a talajt, illetve ha nagyon elszaporodnak a bogarak, akkor ökörvizelettel permetezik azokat. Nagyon-nagyon ritka az, hogy valaki vegyszereket használjon, már eleve azért, mert nagyon drágák. A gyomok kiírtása sóval történik a rizsföldeken, ugyanis a rizs nem bánja, a többi növény meg belehal. A földeken kb. napi 3000 kyatot keresnek (az 1.75 euro!!!), viszont Burmában a minimálbér 80 dollár (70 euro) kellene, hogy legyen. Sok helyen a nők dolgoznak a földeken, ugyanis a férfiak a bambusz-kosár készítéssel kb. 4500-6000 kyatot is meg tudnak keresni, és az idegenvezetőnk szerint a bambusz begyűjtése, majd a kosarak fonása nehezebb munka. A földek mellett sokszor láttunk gyerekeket, esetleg az anyjuk hátán voltak kendőben, miközben ők dolgoztak. Kérdezgettem erről Chillit és mondta, hogy szülés után kb.3 hónappal már újra kint vannak a földeken a nők. Elvileg akkor nem dolgoznak, ha menstruálnak, ugyanis erre is rákérdeztem. 

Szülni általában otthon szülnek. A gyermekhalálozás elvileg elég magas, még a kórházakban is, sokszor fertőzések miatt meghal vagy az anyuka, vagy a gyerek, esetleg mindkettő. Az ikrek túlélési aránya még kisebb, elég ritka dolog, hogy mindketten életben maradnak, viszont a második esti hosztunk családját pont ez a szerencse érte. A nő egy jobban felszerelt Kalaw-i kórházban adott életet a piciknek, akik már kb. 2 évesek és rendkívül cukik voltak. 

A vendéglátónőnk megtanított földimogyoró curry-t készíteni (amennyiben bárkit érdekel a dolog, írjatok, és megírom a receptet), ami nagyon egyszerű, finom és jóóóóó kalóriadús gondolom. Viszont tényleg nagyon ízletes. A vacsora szerintem a legjobb volt a túra alatt.

Ennél a háznál szintén guggolós volt a WC, viszont a fürdőhely el volt kerítve, így lehetett szarong nélkül tisztálkodni. Ez annyiból állt, hogy egy hatalmas lavórba töltöttek vizet nekünk, majd egy kisebb edénnyel magunkra kellett locsolni a vizet. Nem volt folyóvíz egyébként. Ja, és itt a konyha egy kisebb házikóban kapott helyet. Azt elfelejtettem mondani, hogy általában a házak kétszintesek, az alsón mindenféle növények, állatok, stb. vannak, tehát tárolóhelyként használják, míg a felső szinten van kb. 2-3 szoba, ott alszanak és néha főznek is.

Evés után a pasik sörözgettek, megtanítottak kockázni, amiben mindig gyönyörűen vesztettem, ha éppen nem, akkor alig-alig középmezőnyben végeztem, de jó volt. Sajnos most nem láthattuk a csillagokat, viszont a szentjánosbogarak elég szépen kárpótoltak minket.

3. NAP

Ezen a napon sétáltunk a legkevesebbet, csak ebéd utánig volt a menet, viszont a legrázósabb nap volt. Mivel egész délelőtt szakadt az eső, még az esőkabátom is átázott, szerencsére volt nálam vízhatlan hátizsák, így az értékeimet bele tudtam tenni, viszont nyilván nem sikerült annyit és úgy fényképeznem, ahogy szerettem volna, mert nem akartam megkockáztatni, hogy elússzonak a technikai cuccaim, beleértve a telefonomat is.

Már nem is próbáltuk meg kikerülni a pocsolyákat és a sarat, az egyetlen cél az volt, hogy ne üljünk seggre a mocsokban, és hogy lehetőleg a hegyről lefelé ne törjük össze magunkat annak következtében ha megcsúszunk és lehempergünk a hegyoldalon. Ilyen körülmények között még kevesebbet beszélgettünk, mint az előző 3 nap, ugyanis a drága francia barátaim nem nagyon csacsogtak angolul. 

Itt egyébként nem köszönnek egymásnak az emberek: ha szembejön valaki az utcán, mindig azt kérdezik meg, hogy "hova mész". Semmi helló, szia, hogy vagy, hanem "hova mész". Egyébként rengeteg helyen látni cserépedényeket, tetejükön fém pohárral, illetve ezeknek a műanyag verzióját is, ugyanis mindenhol van kikészítve víz, hogyha valaki szomjas lenne, tudjon inni. 

Megváltás volt, amikor megérkeztünk az ebéd helyszínére, egy bambuszból épült étterem-félébe. A menü forró tésztaleves volt és sok-sok zöldség és gyümölcs. Konkrétan mind koszosak, izzadtak és teljesen átázottak voltunk, viszont az teljes büszkeséggel tölt el, hogy egyszer sem csattantam el, viszont a többiek többször is ültek seggre. Általában én vagyok az, aki mindenben megbotlik meg elesik, hehe. 

Ebéd után szerencsére az eső is elállt, szóval sétáltunk még valamennyit, majd beültünk az Inle tóra annyira jellemző hosszú csónakok egyikébe, aki elfuvarozott minket Nyaung Shwe-be. A tó csodálatos, tele úszó kertekkel, körülvéve csodálatos helyekkel, halászokkal, fából a vízre épült házakkal. De erről majd lesz bővebb bejegyzés is, csakúgy, mint a többi általam bejárt városról.

Amikor megérkeztem a hosztelbe, beadtam az összes ruhám mosásra, és végre letusolhattam forró vízzel. Csodálatos luxus volt száraznak és tisztának lenni, viszont látni az emberek így élni, ilyen körülmények között rendkívül meghatározó élmény volt.

Olyan kedvesek, aranyosak és vendégszeretőek! Nem is ismertek minket, mégis mosolyogtak ránk, köszöntötöttek minket mindenhol. Az élet egyszerű, nyugodt. Van, amikor többet dolgoznak, van, amikor kevesebbet, attól függően, hogy mikor melyik növénynek van szezonja, vagy melyikkel van dolguk. Rizst kb. évente kétszer lehet aratni, helyszíntől és fajtától függően. Nem élnek vegyszerekkel, minden teljesen természetes. Nyilván túlidealizálom ezt az egészet, hiszen én is örültem a végén a meleg folyóvíznek és a modern életet sokkal egyszerűbbé tévő dolgoknak, de basszus, az életmódjuk adott egy teljesen más rálátást a dolgokra. Ők biztos hogy nem pénzben mérik a boldogságot, különben egész nap sírnának, ugyanis pénz az valóban nincs. Viszont az ő világuk is változóban van. Már van térerő, a legtöbb embernek van telefonja, internet-hozzáférése. Még a gyerekek kint játszanak, de gondolom ez is ugyanúgy el fog tűnni, mint ahogy nálunk eltűnt. Viszont őszintén remélem, hogy ha legalább felváltja ezt a régies, nyugodt életmódot a modern élet, akkor legalább az egészségügyi helyzetük és az iskolák állapota is javulni fog.

-------------------------------

Helyzetjelentés a Rohingja-krízisről:

Tudom nagyon jól, hogy jelenleg a hírekben Mianmárról csak a tömegmészárlás, a Rohingja-krízis, az erőszak, stb kapcsán lehet hallani. Pont ezen oknál fogva sokan nem is szeretnének ellátogatni oda, a turizmus elég szépen megcsappant az utóbbi év(ek)ben, pedig nagyon-nagyon sokan ebből élnek. Mielőtt elutaztam volna Burmába, megfogadtam, hogy NEM FOGOK KÉRDEZNI ARRÓL, HOGY MI ZAJLIK AZ ORSZÁGBAN ZÁRT AJTÓK MÖGÖTT. Viszont azt is megfogadtam, hogy nem eszek édességet, és voilá, a hűtőben épp egy filippínó fagyasztott mangós szelet várja azt, hogy elmenjek naplementét nézni, és bevágjam az egészet a bűntudat mindenféle hiánya nélkül. 

Tehát nem bírtam ki, meg kellett kérdeznem 2 idegenvezetőt, akik egész jól beszéltek angolul, hogy mégis mi a fene történik, mondják már el ők, hogy ők mit tudnak, mi a burmaiak értesülése ezen történések kapcsán?

Ezeket sikerült megtudnom:
1. A burmaiak semmiféle jogokat nem biztosítanak (asszem) 1948 óta az egyébként muszlim Rohingjáknak, akiknek egy kis csoportja már több, mint 1000 éve ott van, viszont a többség 1824-1948 között vonult be az országba a zöldhatáron keresztül (ezt olvastam neten). Viszont az is igaz, hogy akkoriban India, Mianmar, Banglades, stb mind Brit gyarmat volt, ergo nem volt ez törvénytelen.
2. Pár éve az ISIS megjelent a muszlim lakosság között és különböző terrorcselekményeket hajtottak végre (ezt olvastam és hallottam az idegenvezetőktől).
3. Az Arakan Rohingya Salvation Army, vagyis ARSA egy évvel ezelőtt, 2017 augusztusában megölt 12 embert, megtámadtak több rendőrségi- és katonai állomást. Az ország vezetősége nyilván terrorcsoportnak nyilvánította az ARSA-t, csakúgy, mint Írországban az IRA. (olvastam és hallottam). 
4. Mivel elmenekültek a rendőrök, ezért a kormány bevetette a katonaságot, akik: a) leverték a lázadókat, akik egyébként a lakosságot is pajzsként használták, illetve egy csomó brutális dolgot az ISIS követett el (hallottam) b) konkrétan lelőttek, felgyújtottak, megöltek mindenkit, aki éppen az útjukba került, a nőként megerőszakolták, kivégezték a csecsemőket, egyszóval brutális módon felszámolták az egész lakosságot, aki meg túlélte, az átmenekült Bangladesbe (olvastam).
5. Le szeretném szögezni, elítélem az erőszak minden formáját, viszont nem szimpik ám nekem a Rohingják, ugyanis azok a férfiak, akik túlélték ezt az egészet és Bangladesben vannak a családjaikkal, éppen elhagyják azokat, újraházasodnak, sok nőt 12 éves kora körül házasságra kényszerítenek, gyakorolják a többnejűséget, megverik a saját feleségeiket és a többi gyönyörűség. Szóval nem kell félteni őket sem, hogy éppen erőszakmentesen tengetnék a békés mindennapjaikat. Ide kattintva el tudod érni a cikket, angolul van egyébként.
6. A média úgy állítja be, mintha etnikai tisztogatás történt volna azért, mert a burmézek többsége buddhista, a rohingják meg muszlimok, és nem is ugyanazt a nyelvet beszélik. Éppen ezért nagyon meglepődtem Mandalay-be érve, hogy rengeteg hidzsábos, burkás nőt láttam az utcákon, illetve a muszlim férfiak is a tipikus muszlim viseletet hordják, sok mecsetet láttam, főleg Yangonban, ráadásul nem csak buddhistákkal, muszlimokkal, hanem még keresztényekkel is találkoztam, apácákat láttam az utcán sétálni, tehát nekem úgy tűnt kívülállóként, hogy vallásilag igenis egy sokszínű ország. A nyelvi és kultúrális különbségekről meg csak annyit, hogy szinte minden falu, ahol megfordultunk a túra során, más nyelvjárással, nyelvvel, kultúrával rendelkezik. Nekik is külön meg kell tanulniuk a hivatalos állami nyelvet, mert ha csak a falujukban használtat tudnák, nem jutnának vele sokra.

------------------------------------

Amennyiben érdekel, hogy éppen hol vagyok, kövess instán, az @agnesbenak név alatt megtalálsz.