Múlt vasárnap délután végül csak összeszedtem minden erőmet, és elmentem a British Museumba.
Nem csalódtam - fantasztikus egy hely! Sajnos viszont sokkal több időt igényel a hely alapos körbejárása, mint amennyit én szántam rá, viszont a kiállítást, amiért mentem, meg tudtam csodálni még zárás előtt. Mondjuk úton odafelé azért vettem egy Kingstonian fagyit, már csak a hagyományok miatt is.
Mivel a vonat javítás miatt nem járt, ezért a hazaút is sokkal macerásabb és hosszabb volt. Felültem egy buszra, aminek az állomásait nem tudtam pontosan, de Kingston felé ment, szóval a szakadó esőre és a hidegre való tekintettel inkább úgy gondoltam, hogy felszállok, és majd lelépek, ha ismerős lesz a környék.
Hát.. azért az út elég hosszúra sikerült, még ha a tervem be is vált!
Hazaérve viszont először csalódtam, mert a vacsorára készített lazannyából nem maradt semmi, üres volt a hűtő és a tál is. Viszont Valentina később szólt, hogy a sütőben van egy kisebb adaggal, amit nekem készített. Ez mondjuk nagyon-nagyon jól esett az esős idő után, meg úgy egyébként is szeretem, ha etetnek, hahaha.
A hét nagyon laza volt, amolyan borongós hangulatú, enyhén depis időszak ez, amikor az ember rájön, hogy amit csinál, azt nem tudja teljes szívből, mert mondjuk nem érdekli annyira. Ilyen volt ez nekem is, egyszerűen megvilágosodtam (nem telt el még két hónap sem..), hogy a háziasszony szerep nem nekem való, és hogy tipikus desperate housewife lettem. Mosok, főzök, takarítok, gyerekért megyek, gyereket viszek, közben próbálom megoldani a konfliktusokat közöttük és két dolog van, ami "életben" tart:
1. minél jobban és kreatívabban főzni - ez az egyetlen dolog, ami miatt gondolkodnom kell, hogy finom legyen, meglévő alapanyagokból dolgozzak és csak úgy egyáltalán, mindenkinek elnyerje a tetszését.
2. futok. Többet és többet, és ha a távot nem is növelem, akkor az időt igyekszem lerövidíteni. Vagy jógázok, hetente egyszer úszok és a többi.
Mindkét dolog remek feszültséglevezető és jól esik csinálni őket.
A héten először fordult elő, hogy elaludtam. Egyszerűen nem hallottam meg az ébresztőórám, holott tudom (és láttam is), hogy beállítottam, csak sikeresen ignoráltam. A gyerekeket 7:45kor kellett volna keltenem, és 7:55kor pattantam ki az ágyból. Természetesen nem voltunk elkésve meg semmi következménye nem volt a dolognak, de rosszul érintett. Mondjuk, mint már írtam is, az egész hét eléggé furcsa volt, amolyan kedvetlen-depis időszak, a siránkozáson kívül minden időm munkakereséssel (részmunkaidős állás, önéletrajz írás, fordítás, stb.) és a megfelelő mesterszak kiválasztásával ment el. Úgy éreztem, hogy terveznem kell, látnom kellett, hogy merre haladok és mit fogok csinálni, mert csak ez a munka egyszerűen nem kihívás és nem éreztem azt, hogy fejlődnék bármiben is. Kivétel talán az angolom... az meglepően jó, vagy csak pozitív visszajelzéseket kapok. Nyilván nem tökéletes még, de mindenki meglepődik, ha megmondom, hogy két hónapja sem élek itt és csodálkoznak, hogy hogy beszélhetem a nyelvet ennyire jól ilyen rövid idő alatt. Olyankor persze fel kell világosítanom őket, hogy mondjuk nem most kezdtem tanulni. Mindenesetre azért jó ilyeneket is hallani.
Pénteken, ami hihetetlenül hamar elérkezett, úgy tűnt végre, hogy valahogy kilábaltam a szomorúságból. Kevésbé zavart minden meg úgy nagyon jó nap volt.
Mondjuk lehet a tudat, hogy megint megyek akupunktúrára (a masszázs részt imádom!), sokat segített. Plusz Angival is találkoztam. A hétfői (vagy keddi...?) találkozásunkkal ellentétben, amikor mindketten egy-egy rakás szerencsétlenség voltunk, most a hangulat is egész jó volt. Talán a sütis bevásárlás segített, amikor szenvedtünk a Saintsbury's-ben, mert semmit, de SEMMIT nem találtunk meg, ami kellett a recepthez. Én meg, nyilvánvalóan, egy közelben dolgozó alkalmazotthoz mentem oda, hogy segítsen, ha tud.. akiről kiderült, hogy siketnéma. Szerintem megtaláltam az egész boltban az egyetlent, akivel nem tudtam kommunikálni, amivel részemről nem is lett volna baj, mert a telefonomon lévő recept alapján magyaráztam neki, hogy mit is keresek, de úgy láttam, hogy őt kellemetlenül érintette a dolog. Végül csak összevadásztunk mindent, ami kellett, bár szerintem az őskorban gyűjtögetéssel előbb készen lettek volna az ősasszonyok, mint mi most. Legalább a sütinek sikere volt a kiscsalád körében!
