Végre valahára elérkezett az a hét, ami Sameera utolsó hete volt...
.. és nekem az egyik legrosszabbom a munkatörténetem során. Nem elég, hogy én voltam az irodában az egyetlen, akin keresték a papírokat, mintha én tettem volna el őket valahová, még ráadásul egyébként is mindent nekem kellett csinálni: kikeresni levelezéseket, árajánlatokat, beleegyezéseket, plusz végeznem kellett a saját munkám, mert azzal is haladni kellett. Így simán lekéstem majdnem az esti vacsorát is, amit Anginál tartottunk - Timi, Anci meg én.
Fantasztikusan sikerült, sajtos-szalonnás csirkemell volt, rizzsel és mindenféle zöldséggekkel. Közben sorozatot néztünk és beszélgettünk. Nagyon jó volt, és feltöltött energiával azért a hétre.. Bár, hogy őszinte legyek, kedden viharsebességel merült le az aksim, mikor mindenki feszült, ideges és kezelhetetlen volt. Mindenki igyekezett a lehető legtöbbet kihozni abból az időből, amig Sameera ott volt, Lenka, Hamid felesége is bent volt az irodában egy csomót, ugyanis Sameera segített neki megtanulni ezt-azt. 

A hét további része is ugyanilyen körülmények között telt el. Sokszor enni sem volt kedvem, mert egyszerűen annyira feszült voltam a rám nehezedő nyomástól és stressztől. Ráadásul a hülye franciaországi munkát, ami majd' 30 ezer fontos volt, újra és újra át kellett beszélni és nyavalyogni, ugyanis a kliens, miután elfogadta az ajánlatot és  munka is kész lett, sokallni kezdte az árat. Holott Hamid tette a legjobb ajánlatot a többi céggel szemben, ezért is kapta meg a munkát. Szóval mindenki tiszta ideg volt, és eléggé rajtam csattant az ostor, ugyanis egy olyan árajánlatot kellett lebontanom részekre és igyekezni úgy kikalkulálni, aminek a teljes összegét hasracsapás szerűen adták meg. Hamid szerdán ordítozott velem a telefonba, folyamatosan elmondta, hogy olyan emberrel kell beszélnie, aki beszél angolul, és hogy nem érti, hogy mi olyan nehéz abban, hogy össze kell adnom 8 számot, amire ő kiváncsi? Mondjuk elméletben semmi nem volt, a gyakorlatban pedig az, hogy az egész irodának segítenem kellett, írnom kellett a folyamatosan bejövő árajánlatokat, rendeznem a dossziékat és a dokumentumokat, és mások felelőtlenségén és rossz munkáját kellett elvégeznem. Ja, és hogy a hülye számológépen ha az ember elüti akárcsak az utolsó számjegyet, akkor újból kell kezdenie az egészet - és az sem segít, hogy egy dühös perzsa, aki mellesleg a főnöke, ordít a telefonba, mint egy sakál.

Mondjuk mikor visszajött az irodába, akkor elvicceltük a dolgot, megölelt és minden okésnak tűnt... egészen másnapig, amíg nem kellett azt hallanom, hogy Sameera szemébe mást mond, mint amit nekünk a hátunk mögött - és hogy nem állt ki Sylvie mellett és mellettem, amikor a kedves irodamenedzser lehülyézett minket a dokumentumok szétválasztásáért - ami mellesleg nem az én ötletem volt, én elleneztem is... dehát mivel együtt voltunk, nyilván nem érvelhettem ezzel és nem akartam Sylvie-t sem bemártani, mert igazából mindenkit csak a legeslegjobb szándék vezérelt.
Annak azért nagyon örültem, hogy Michael átjött este.. jót tett a meggyötört és stresszes lelkemnek, hogy összebújva sorozatot néztünk.

Csütörtökön volt megbeszélésünk, mindenkinek voltak jó ötletei és igyekeztünk a lehető legjobb tervet készíteni, hogy hogyan éljük túl azt, hogy Sameera elmegy, hiszen mégiscsak 5 évet dolgozott le a cégben.

Pénteken pedig megtörtént az, amire nem számítottam. Hamid félrehívott reggel, miközben a Sameerának szánt tortát pakoltam be a hűtőbe (amiért köszönet Timinek), és mondta, hogy szerinte túl fiatal vagyok ehhez a munkához, és nem értem az irodapolitikát, mindent a lelkelmre veszek (egyébként azért nem fogok elnézést kérni, amiért nem vagyok kétszínű), és hogy lehet jobb lenne, ha nem itt dolgoznék.. és hogy erről még beszélünk. És ezzel a mondattal otthagyott a konyhában, összetörve bennem a róla alkotott képet. Egyszerűen nem hittem el, hogy az én drága főnököm, akit annyira szerettem és akire annyira felnéztem, képes lenne ilyen indokkal elküldeni az irodából! Teljesen letaglózott, a nap további részét úgy dolgoztam végig, mint egy zombi. Mikor Sameera búcsúbulija/ebédje volt, akkor is azon járt az agyam, hogy akkor most ennyi?? Legközelebb én megyek el..?
Végül sikerült elkapnom Hamidot, és mondta, hogy nem akar velem beszélni, és hogy minden okés, ne aggódjak. Szóval megint olyan Hamid-féle hirtelen beszéd volt az egész, de továbbra sem hagyott megnyugodni az, hogy konkrétan megfenyegetett azzal, hogy kirúg. Munka után azért maradtam egészen este 9-ig, hogy elpakoljam a hülye papírokat és mindent rendszerezzek. Sikerült is, többé-kevésbé. Mégsem volt könnyű a lelkem mikor mentem haza.

Szombaton csináltam fincsi reggelit magamnak, voltam futni, napoztam, smoothie-t ittam és élveztem a napot. Később átjött a kicsit másnapos Michael, aki sajnos eléggé elrontotta az amúgy is törékeny lábakon álló jókedvem. Semmihez nem volt kedve, megint punnyadtunk, mert előző este a haverjaival és a többiekkel mentek ki iszogatni Shoreditch-re, és én megint a szobában ragadtam. Se utazás, se bulizás, se semmi.

Másnap legalább sikerült elmennünk ebédelni egy pubba. Az mondjuk nagyon finom volt - és mivel esett az eső, egész kellemes program volt. Később még a nap is előbújt, és sikerült elmennünk bicajozni egyet, egészen a Richmond parkon át Richmondba. Ja, és még egy Kingstonian fagyit is kaptam. Nálam még filmeztünk kicsit, Michael akart volna menni haza, de győzködtem, így végül maradt. Végül sajnos aztán durcáskodott, amiért nem sikerült hazamennie időben, hogy tanuljon és egy kicsit a saját dolgaival törődjön.

Szóval ez egy ilyen nagyon stresszes, morgós, nagyon kellemetlen hét volt.. pedig hát nyár van, még ha amolyan brit nyár is..!