Csütörtök reggel hajnalok hajnalán keltem, és mégis, egyből kipattant a szemem és semmiféle fáradtságot nem éreztem.
18-a volt, végre az a nap, amikor mehettem haza!
Alig tudtam végigvonszolni a majdnem teljesen használhatatlan, csak egy útra szánt kofferem, a buszig, de szerencsére túlélte a repülőutat és a hazajutást is. Ami viszont sokkal fontosabb volt, a benne levő ajándékok is épségben hazaérkeztek. A Heathrow reptér valami fantasztikus, csodálatos, imádtam ott várakozni is! A repülés is fantasztikus volt, csakúgy, mint emlékeztem is rá. Mondjuk leszállni, "kirohanni" az ajtón és pár órányira lenni otthontól még attól is jobb volt. Ezt csak az tudta überelni, mikor kinyitottam a kapunkat és befelé iparkodtam a végső perceit élő kofferemmel. Mikor kinyitottam a bejárati ajtónkat, megéreztem az otthon illatát, azt, amit annyira nagyon szerettem és amit annyira hiányoltam. Legnagyobb meglepetésemre senki nem sietettem elém, holott mikor anno Budapestről értem haza, már a kerekek ütemes zörgésére elő-előjött anyu vagy apu, most viszont senki. Beléptem a házba, és köszöntem, mert megláttam a konyhában anyu feje búbját. Mire ő:
- Jézusom, te már itthon vagy?? Még nem lenne szabad itthon lenned!! Nem úgy volt, hogy később jössz?? Még nincs kész az ebéd!
És rohant ki, én meg be, és hatalmas ölelés és szeretgetés. Nagyon-nagyon jó volt. Mint kiderült, apu épp nem volt otthon, így őt én értesítettem telefonon, öcsémet pedig csak vasárnapra várták. Apu is rögtön hazasietett, újabb ölelés és szeretgetés. Bár mondjuk ebből sosem elég! Így át is jött még a tatám is, a körösztmamimék és mindenki. Később pedig a másik nagyszüleimékhez mentem át. Otthon volt finom ebéd, a mamáéknál kakaóstej és igazából adtak mindent, amit megkívántam. A nap végén átnéztünk még Marika néniékhez is, ott forralt puncsot ittunk. Igazából egész nap iszogattam, hol bort, hol puncsot.
Este olyan jó volt a saját ágyamban aludni, nyugodtan, boldogan.
Pénteken Szabadkán csatangoltunk, ettem burekot, amit, bár kisebb volt a szokásosnál, mégis három perc alatt eltűntettem a föld felszínéről. Éhes is voltam, meg már nagyon régóta éheztem erre a fantasztikus és nagyon nem egészséges dologra. Később beültünk a Boss kávézóba a szokásos ice kávéra, gyönyörködtem a díszítésben és úgy mindenben, hogy együtt lehettünk ott. Hazafelé bepezsgőztem Kittuccal, aki Palicsról hazafelé menet állt meg Szabadkán, onnan mi vittük tovább. Este pedig átjöttek a csajok vacsizni és Secret Santazni. Ott gineztünk főleg, jókat beszélgettünk és ettünk. A menü egyszerű volt, de nekem (és remélem a drága vendégeimnek is) tetszett. Timi barátnőm sajnos másnap utazott, így Micko szülinapját is egyből megünnepeltük nálam. 
Szombaton pedig végre-valahára hazaért az egyetlen kisöcsém is. Éppen hazaértem a lovaglásból, és mikor befelé tartottam, elbújva várt az egyik fal mögött. Megnövesztette a szakállát is, első pillanatban szinte meglepődtem, hogy ez mégis ki? De nyilván az ember az öccsét nem tudja eltéveszteni, és utána fantasztikus érzés volt átölelni négy hónap után. Az első pár napban, de később is, rengeteg ölelésben volt részem, de mindegyik annyira, de annyira jól esett! Este nem volt buli, csak otthoni punnyadás, de nem bántam. Otthon lenni jó.
Vasárnap megint nagy ebéd, rengeteg ember, jókedv és mulatság.hétfőn nyugis karácsonyfadíszítés és házdekorálás a nagyon édes kisöcsémmel. Kedden elmentem a szokásos évi rákszűrésemre, és kiderült, hogy PCO-m van, ami eléggé rontotta a hangulatom még úgy is, hogy tisztában vagyok azzal, hogy ez népbetegségnek számít a nők körében. Szerencsére este átjöttek a csajok megint, Vica és Kitti, és még Angival is sikerült egy kicsit beszélnünk Viberen. Rengeteget nevettünk, traccsoltunk és ettünk meg forraltboroztunk. Komolyan, itt már kezdtem aggódni azon, hogy akkut hasnyálmirígygyulladásban fogok meghalni, vagy hogy a májam egy durva alkoholistáéra fog hasonlítani, pedig itt még nem is tudtam, hogy mi vár rám másnap!
Szerdán böjtös ebédre mentünk a mamámékhoz, ahol a szokásos, ámde annál finomabb menü volt: bableves, mákos- és diósbejgli, kalács és mákostészta. Előételnek pedig az egyik kedvenc karácsonyi szokásom volt: alma, annyifelé vágva, ahányan ülünk az asztal körül, dió, amiből meg lehet jósolni a következő évre az egészségünket, és foghagyma megtisztítva, egészben, mézzel. Gondolom ez annak kiküszöbölésére, ha véletlen valaki rossz diót húzott volna ki. Ebéd után ajándékbontás.
A délután nagy része a vacsorára való készülődésből állt, ugyanis minden évben nálunk van a család apraja-nagyja Szenteste. A menü szintén szokásos: halászlé, sülthal, saláták, majd ajándékbontás, miután mindenki degeszre ette magát újból. 
Annyira vártam már azt a percet, hogy odaadhassam mindenkinek azt az ajándékot, amiken heteken át törtem az agyam! Szerencsére mindenki megörült (legalábbis úgy tűnt) az ajándékoknak, én meg ennek örültem. A legeslegjobban persze azt vártam, mikor az öcsémnek odaadhattam azt, amit nem kis utánajárás-idegeskedés után sikerült megvennem: a GoPro kamerát. Annyira, de annyira látszott, hogy megörült neki, teljesen megérte átmenni ezen a vesszőfutáson ezért. Természetesen én is überkirály ajándékokat kaptam, az új futócipőm- és felsőm alig várom, hogy kipróbálhassam, a többi dologról nem is beszélve. Bár egy csomó mindent csak akkor tudok használni, ha majd hazamegyek. De akkor nagyon.
Este a szintén szokásos Corsaros buli volt betervezve, előtte Magdinál iszogattunk és beszélgettünk. A buli pedig nagyon-nagyon jól sikerült..hála a karácsony hivatalos italának, a mézespálinkának! Amennyire jól sikerült az este, annyira pokol volt a másnap. 
Újból a mamámékhoz mentünk ebédre, ahol eszméletlen mennyiségű finomság volt terítéken: minden mi szem-szájnak ingere. Ezernyi féle hús, saláta, kompót, leves, minden-minden! Bárcsak elcsomagolhattam volna a karácsonyi menü egy részét és elővehetném itt, ha éppen úgy tartja kedvem! Estebédre a tatámhoz mentünk, később pedig karácsonyi punnyadás volt otthon. 
Pénteken, bármilyen meglepő, megint ebédelni voltunk, most a körösztmamiméknál. Itt is megint ezernyiféle finomság, desszert, minden. Komolyan, ha itt Londonban ennyiféle jóságot lehetne enni, hát már legalább 300 kg-s lennék. Ilyen szempontból viszont jó, hogy nem minden nap van karácsony. Habár az a szeretet és boldogság és tökéletesség a kisebb vitákkal együtt is simán vállalható lenne minden hétköznap. Tudom, hogy írtam már, de annyira-annyira megérte hazamenni. Ez a majdnem két hét feltöltött boldogsággal és örömmel az elkövetkezendő fél évre legalább. Eddig kicsit le voltam törve, hogy vissza kellett jönnöm, de ezeket leírva megint repes a szívem.
Péntek este folytatódott az ünnepi bulisorozat, Domával és Kittuccal Jailbe mentünk táncikálni. Amennyire nem volt kedvünk az estéhez, mégis összeszedtük magunkat és hajnali háromkor már csak azért jöttünk haza (egy adag pljeskavica elfogyasztása után), mert Gáborék, akik vittek minket, már mentek volna. 
Szombaton otthon ebédeltünk, majd délután Domával átmentünk Szegedre egy csomó emberrel. Sing-singbe mentünk (ami,mint megtudtam, elvileg nem olyan jó hely, mint pl. a Retro vagy a JATE, de most durván jó bulit szerveztek), ahonnan fél hatkor azért indultunk haza, mert mindenki éhes volt. Hát, bizton állíthatom, hogy nincs is jobb, mitn a hajnali sajtos-tejfölös lángos! Pedig én csak pár falatot ettem abból, amit két korgó gyomrú barátnőm fogyasztott. Aludtunk vagy három órát, volt aki annyit sem, majd a kezdődő hóesés miatt indultunk haza. Éppen hazaértünk ebédidőre. A kiscsaládunk terve az volt, hogy kimegyünk mozizni Szegedre, de az időjárás miatt inkább beültünk egy menüre és egész délután punnyadtunk együtt. Iszonyú volt belegondolnom, hogy szerdán már vissza kell utaznom. Este még azért Corsaroztunk egyet öcsémmel. Másnap viszont pótoltuk a mozis délutánt: megnéztük a Hobbit befejező részét végre! Előtte ebédeltünk egyet, és mindezt az öcsém állta- ez volt a nagyon ötletes karácsonyi ajándéka anyuéknak. Szerintem ennél jobban nem nagyon tudta volna kitalálni, hiszen ez tényleg fantasztikus élmény volt, rég voltunk már így együtt filmezni... Én nem bánnám, ha ez szokás maradna, mert tényleg iszonyatosan jó volt nosztalgiázni kicsit. 
Kedden akivel lehetett, találkoztam mégegyszer. Ebédre anyu csinált mindent, amit megkívántam (bár ennyi zabálás után konkrétan nem nagyon voltam képes enni), vacsira szintén. 
Szerda reggel rettentően nehéz volt kimenni Szegedre a vasútállomásra és búcsút venni a drága szüleimtől. Öcsém otthon durmolt, őt csak átöleltem és megszeretgettem, mielőtt indultunk volna vissza. A hülye vonat meg késve indult, késve ért oda, és még annak ellenére is, hogy tudtam, hogy viszonylag rengeteg időm van a repülő felszállásáig, minden egyes késlekedett perccel megőszült egy hajszálam. Oké, nem volt kedvem visszajönni, de átszervezni az egész indulást mégannyira sem szerettem volna. 
Már várom, hogy mikor mehetek megint haza. De akkor már nem lesz hó, az biztos! Szóval így csak várom, hogy meglátogassanak itt a legaranyosabbak-legjobbak, akiket csak kívánni lehet.

Tehát találkozunk Londonban! És üzenem nekik itt is, hogy addig tessék megvenni a jegyet, amíg olcsó, és ha lehet, minél előbb.

UI: a képeket megint nincs kedvem válogatni, túl késő van ehhez (igazából nincs, de ez most egy jó kifogás)

UUI: a sok barátnős-majomkodós kép mellett van egy hatalmas kedvencem. A Szentestés vacsin,nálunk, készült egy közös kép mindenkivel, aki ott volt, mama, D.tata, B.tata, körösztmami, Zvonko, Ati, Tanja, Niki, Tamara, apu, anyu, kriszti és én. Még sosem volt egy teljes családi fotónk így együtt és hatalmas öröm, hogy végre lett egy ilyen is. Sajnos bizonyos személy lustasága miatt (én) még mindig a fényképezőgépen van, nem küldtem át saját magamnak. Írnom kell apunak ezügyben, lehetőleg minél előbb.