Szombaton hajnalok hajnalán keltem, 5:45-kor már fent voltam, hogy 6:30-kor kint legyek a buszon. Korán volt, fáradt voltam, de mégis, az első óracsörgésre felkeltem. Sajnos Valentina nem hagyta kint az Oyster kártyáját, mint ahogy igérte (este egyébként közölte, hogy deee, deee, ő otthagyta az asztalon. Megkérdeztem, hogy ugyan melyiken, mert én nem láttam. Mire mondta, hogy a konyhaasztalon, mielőtt vitte volna Tamarát órára, kitette. Én szerintem akkor már réges-rég Bournemouth-ban voltam, de sebaj, a szándék a lényeg. Vagy mi.).
A buszra először alig találtam oda, még jó, hogy fél órát beleszámoltam a szerencsétlenkedésbe, így nem késtem le. Viszont ami érdekes volt nagyon, hogy bár a Victoria metrómegállótól rohannom kellett a Victoria Coach Station-re (ami nem ugyanaz, pedig én naívan azt hittem, hogy 2 perc sétára vannak egymástól), még időben odaértem, és ott közölték, hogy a busz viszont késik. Éppen ezért a legnagyobb lelkinyugalommal elmentem WC-re, tekintve ha nálunk késik a busz, az azt jelenti, hogy 15-20 percet tuti, itt meg mire visszaértem, éppen vettem egy kávét, és már kanyarodott is befelé a drága jármű. Mindez 7:58-kor, úgy, hogy 8:00-kor kellett volna indulnia.
A buszon megettem a Timitől kapott szendvicsemet és megittam hozzá a kávémat, ami mondjuk nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert fél órával később már aludtam is. A táj gyönyörűen ködös volt, amitől az egésznek olyan varázslatos-misztikus hatása lett. A táj egyébként fantasztikus volt, minden annyira őszies, ködös, de mégis napos, meg már a gondolattól is libabőrös lettem, hogy a tenger felé tartok és hogy végre találkozni fogok anyu sokat emlegetett osztályfőnökével és a lányával. A busz a vártnál előbb ért be, szóval addig egy információs irodában nézegettem a katalógusokat a városról és próbáltam kitalálni, hogy merre mennék és mit néznék meg, ha egyedül lennék. Ekkor lépett be baseball sapkában és kék kabátban egy alak, akiről egyből tudtam, hogy kicsoda. Nagy mosoly, ölelés és miután egy-két szót váltott a pultossal, indultunk is a buszra. Egy kis kavarodás után (én kékre szálltam fel, neki meg sárgára volt jegye és közölte, hogy "Szállj le a központban a téren." Egy olyan városban, ahol életemben nem voltam soha és fogalmam sem volt, hogy hogy néz ki a központ és milyen térről van szó) végül csak találkoztunk a megbeszélt helyen, ugyanis mint kiderült, jól tippeltem és tényleg ott pattantam le a buszról, ahol kellett volna. A város csodálatos volt, a nap gyönyörűen sütött, minden ragyogó és vidám volt. Jól esett hallgatni a sirályokat és élvezni a napsütést, nézni az embereket, amíg vártam és amíg sétálgattunk egy picit. Később bementünk egy üzletbe, vettünk pár dolgot, ami a reggelihez kellett Sárának és Ferinek. Hívtak engem is, még tányért is kaptam. A lakás fantasztikus, nem nagy, de pont elég két embernek. Minden világos, a központtól két percre van, van egy gyönyörű kis terasz is, előtte hatalmas ablakkal, és kilátással a tengerre. Egyszerűen mesés!
Beszélgettünk, majd egy óra körül Sárával nekivágtunk a turistáskodásnak, beszélgettünk, mászkáltunk mindenfelé, ittunk ayrant a törökországi emlékekre (külön-külön élmények, de mindketten szeretjük az ayrant) és így el is röppent gyorsan az a három óra, amit erre szántunk. Négy óra előtt bementünk a pubba, ahol Feri nézte kötelezően a Djokovic meccset. Egyébként a pub tele volt emberekkel és TV-vel, de mindegyiken foci ment, kivétel egyen, ahol teniszt közvetítettek. Sajnos addigra már csak hűlt helyét találtuk Ferinek, és így mászkáltunk oda-vissza a lakás-török étterem-pub között, próbáltuk hívni, de nyilván akkor romlik el minden, amikor szükség lenne rá, így őt sem tudtuk elérni a telefonján, mert az ugyanis sztrájkba kezdett és nem volt hajlandó működni. Úgyhogy Sárával az "egyszerűbb, ha ő talál meg minket" alapon felmentünk a lakásba és beszélgettünk. Végül tényleg feljött, hozott sültkrumplit is, amit szerintem öt percen belül el is tüntettem és utána élénk eszmecserébe kezdtünk mindenről. Gyönyörű kis listám van arról, hogy milyen könyveket kell(ene) elolvasnom, csak győzze a szemem!
Az idő repült, nem is tűnt fel, de gyorsan hét óra lett és indultam vissza a buszra...valamivel éjfél előtt picivel értem haza, hullafáradtan, szóval behuppantam az ágyamba és aludtam reggelig (bármilyen meglepő).
Vasárnap a kiscsaláddal mentünk valami Safari Parkba, ami Londontól nem messze van, kb. 1 órát utaztunk. Az idő ködös volt, de nekem egyáltalán nem tűnt szomorkásnak, még úgy sem, hogy a kiscsalád végigveszekedte az utat. Szóval csak a szokásos műsor volt napirenden. Én viszont nem öltöztem fel megfelelően, egy idő után így fázni kezdtem. Szerencsére nem volt vészes, de az eredeti terv az volt, hogy autóval furikázunk körbe, mert a hely tényleg úgy van megcsinálva (elvileg, mert azt nem láttuk), hogy mint egy safariban, az autóból nézzük a szabadon mászkáló állatokat. Mivel az idő tényleg ködös volt, így ez a lehetőség most nem volt elérhető, így csak az állatkerti részben barangoltunk fel-alá. Tim a jól ismert "mindent, amit a pénzemért kaphatok" elven volt, Valentina morgolódott, a gyerekek meg elvoltak. Tamara továbbra is sántított, így késztetést éreztem, hogy vagy beletérdeljek a térdébe hátulról, hogy végre behajlítsa, vagy csak simán fogjam meg a kis pipaszár lábait, és kényszerítsem rá, hogy mozgassa. Egyszerűen nem hiszem el, mennyire anyámasszony katonája, és a szülők nem szólnak rá semmit!
Egyébként mindezek ellenére jó kis nap volt, jól esett sétálni és az állatkertekben egyébként is jól érzem magam-bár nem volt hasonlítható az előző napi Bournemouth-os túrához, sem társaság, sem pedig látnivaló szempontjából.
Itthon viszont jót punnyadtam, olvastam a tűz előtt vacsi előtt és után. Itt volt Tamara barátnője is, Freya, hozott sütit. Mondjuk vacsora közben elég kellemetlen, mikor az apuka mindenért kioktatta a gyerekeit és mivel az asztalról le van dörgölve a festék, hogy matt legyen és a fa eredeti színe látszódjon, így minden egyes vízcseppet és kajamorzsát egyből törölt le. Hihetetlenül irritáló már, de ezen meg sem lepődök.
