Amennyire élveztem a hétfői napom, annyira, de annyira rosszul kezdődött a kedd. Először kiderült, hogy előző nap, 15-én kellett volna NI számért mennem, ami egy csomó dologhoz kell, hogy egyáltalán haladjon ez a papíros, regisztrációs, mindenfélét-intézős dolog, és a legközelebbi időpont csak 10 nap múlva esedékes. Nagyon király, tényleg.
Igazából ez csak egy parányi kellemetlenségnek tűnt amellett, amit utána anyumtól hallottam: elhunyt a tatám élettársa, akivel már pár éve együtt voltak és mindenki nagyon szerette a családból. Ők otthon, én meg itt... Annyira, de annyira tartottam tőle, hogy ez fog történni, hogy valakit baj ér, én meg nem lehetek ott. Őszintén remélem, hogy ezzel vége is van ezeknek a dolgoknak, ennyi elég volt jóóó sok időre. 
Nyilvánvalóan az arcomon is meglátszhattak ezek a dolgok, csakúgy, mint a hangomon, mert a családban mindenki kérdezgette, hogy mi van, hogy vagyok, szeretnék-e szabadnapot. Igazából nagyon rendesek és megértőek voltak, de úgy voltam vele, hogy inkább teszem a dolgom, hátha kevesebbet jár majd az agyam mindenféle máson.
Marinak és magamnak ebédre azért csináltam zöldséglevest mindenféle hozzávalóból, mert 1. hiányzott ez a fajta étel megint, 2. egyszerű, meleg és szívmelengető, 3. jól esett valamiket darabokra vágni.

Délután Kayan szokásos programja volt: mentünk úszni. Az összes sminket leszedtem, amit a végül meg nem valósuló fényképezéshez magamra kentem (ergo byebye púder és szempillaspirál!). Imádom, hogy bikini helyett mindenki fürdőruhát visel, sokkal, de sokkal kellemesebb viselet, meg egyébként is, úszáshoz az illik.
Amint beléptünk az uszodába, megcsapott a meleg pára és a fertőtlenítő illata, amely az uszodák megszokott jellemzője. Később jól esett elmerülni a vízben, csak hallgatni az állandó zajt, kibámulni a tetőablakon, ahol igazából semmi konkrétat nem lehet látni, maximum a fény beszűrődését. Mindig szerettem úszni, imádtam elmerülni, a víz alatt lebegni, élvezni a súlytalanságot, ahogy körülölel ez a folyékony csoda. Megnyugtat, elringat, elálmosít és feltölt. Még nincs úszószemüvegem, addig a víz alatt csak kinyitom a szemem és élvezem a kékséget és a feltörő buborékokat. Akkor is megéri, ha utána picit ég a szemem, de meglepő módon sokkal kevésbé, mint az otthoni medencéknél - de ettől függetlenül be kell szereznem egy szemüveget és egy úszósapkát, mert mire megszárítom a fantasztikus hajkoronámat, addigra Kayan elunja magát kétszer is.
Vacsira saját ihletésű zöldséges rizs volt, zöldséglevessel. Gondoltam, hogy a vicc kedvéért csinálok mellé salátát, de aztán mégsem vitt rá a lélek. Egyébként meg nem baj, Valentinának nagyon ízlett, mondta is, pedig általában nem dicsér, szóval gondolom tényleg tetszett neki.
Este pedig végre valahára időben sikerült ágybabújnom, mert nem akartam, hogy ez a nap tovább tartson, mint ahogy muszáj.

A szerda sokkal nyugisabb volt, még délelőtt benéztünk Kingston központjába Marival. Végre valahára hajthattam az au paireknek szánt bicajt, amire nem kell sokhavi fizetést költeni, ha véletlen ellopnák. Meglepően kényelmes és szerethető bicaj, tényleg nagyon örülök neki. Azt hiszem sok időt fogunk együtt tölteni ezzel a csodajárgánnyal

Annyi, de annyi szép megvennivaló dolgot láttam, de végül egyiket sem hoztam haza, valahogy nincs kedvem vásárolni, nincs meg az a szerelem első látásra. Vagy csak egyszerűen még a tegnapi nap hatása alatt voltam, nem tudom. Az viszont biztos, hogy egész nap éhes voltam. Bármit ettem, 3 perccel később megint korgott a gyomrom. Tamarának ma volt a vizsgája, reggel mindenki ideges volt, kapkodott, Tim szabadnapot vett ki, Valentina itthonról dolgozott. Mikor vége volt a nagy megmérettetésnek, sírva jött haza, állt a bál, úgy érezte, hogy elrontotta. Őszintén remélem, hogy ilyenről szó sincs, és hogy a következő vizsgája, ami igazából fontosabb, mint ez a mostani, sokkal, de sokkal jobban fog sikerülni. Mivel mindenki eléggé zaklatott állapotban volt és ment a vita, így visszavonultam a szobámba addig, amíg nem kellett akármit csinálnom. 
Mint kiderült, csak fel kellett vennem a gyerkőcöket a suliból és addig még rengeteg időm volt, szóval felkaptam a futócipőm és újra nekivágtam a parknak. Most egy teljesen másik útvonalon futottam, emelkedős, lejtős, kanyargós volt. Mire felértem egy-egy magasabban levő részre, úgy éreztem, hogy a tüdőm a számon át fog távozni, de minden egyes lépésnél éreztem, hogy de annyira megéri szenvedni! A kilátás gyönyörű volt és egyébként is jól esett, mintha a futással kiadtam volna magamból minden feszültséget, csakúgy, mint előző nap az úszással, csak ebben az esetben a vízmorajlás helyett a lombok susogását, a fény beszűrődését a fák között és az állatokat figyeltem. Tökéletes idő volt a futásra: borongós, de egyáltalán nem esős.

A kölyköket megint megetettem, majd nekiláttam csinálni egy zöldséges-marhahúsos lasagnát. Valentinával közösen készítettük, mutogatta és magyarázta, hogy ők hogy szokták. Tamarát elkisértem balettre, és mivel megtudtam, hogy van felnőttoktatás is, megkérdeztem, hogy mennyibe kerül és hogy mikor vannak órák. Remélem párszor sikerül eljutnom, tudom, hogy minden egyes percét élvezném. 
A vacsi nagyon jó volt, az utána levő idő kevésbé, mert Kayant nem vártuk meg, ő meg ezen kiborult, mert egy tökéletes kis családi étkezést szeretett volna, ami végül meghiúsult. Én is drámáztam volna szerintem, bár ez a modor a későbbiekben is megmaradt. Valentinával később néztük a Büszkeség és balítélet Colin Firth-ös változatát, és be kell vallanom, nagyon tetszik. Igazából kíváncsi vagyok, hogy ezt a történetet lehet-e rosszul feldolgozni, mert szerintem nekem minden formában tetszene.