Reggel 6-kor keltem, hogy életemben először nekivágjak a londoni vasút- és metrórendszer szövevényes hálózatának, és ha lehet, ne késsem le a 8:30-as találkozót a csoporttal.
Na, hát ez kezdésből nem jött össze, ugyanis amint kiértem a Norbiton állomásra, előttem ment el a 7:05-ös vonat, amíg azt keresgéltem, hogy hol kell érvényesíteni a jegyem. Ezzel még nem is lett volna akkora probléma, totál időben indultam el pont az ilyen esetek miatt, viszont a tizenöt perccel későbbi járat nem jött.. és késett, és már ideges voltam, de úgy voltam vele, hogy ááá, nem baj ez még, odaérek! Mint kiderült, törölték. Csakúgy, mint a 7:35-öst, tehát durván késésben voltam, valahol, és kellett volna keresnem valamit vagy valakit, aki útbaigazít, hogy elmenjek oda, ahova menni szerettem volna. Na, ez kb. lehetetlen volt, így telefonáltam a szülőknek, kétségbeesve, majdnem könnyek között, hogy úgy néz ki, hogy én bizony itthon maradtam, ha nem mondják meg, hogy jobbra vagy balra induljak el, és hogy mit keressek.
Végül úgy lett megoldva a helyzet, hogy Tim eljött értem és elvitt Wimdledonig, ahol felpattantam a metróra (egyből a megfelelő járatra, király vagyok!) és kb. két perccel az indulás előtt befutottam a találkahelyre.
Mivel Mari helyett mentem el erre a kirándulásra, így az ő neve szerepelt az összes papíron, de szerencsére nem ellenőrizték. Az idegenvezető kedvesen lecsekkolta, megnézte, hogy Maria+1 főre kik vannak, majd bemutatkozott, én meg majdnem a saját nevem mondtam, ami kicsit furán vette volna ki magát, így csak mosolyogtam és bólogattam.
Első állomás a Windsor kastély volt, oda végül nem mentünk be, mert olyan nagyon hatalmas, hogy erre egy egész napot kellett volna rászánni, nem pedig csak 2.5 órát. Végül csak a városban mászkáltunk, megnéztük az Eton bentlakásos sulit, ahova gazdag ifjak járnak okosodni. Az épületbe nem mehettünk be, az udvarra se nagyon, de megkértem a biztonsági őrt, hogy legyen olyan kedves, és legalább a kapuig engedjen be minket, hogy csinálhassunk pár képet. És sikerült is. Szombaton is volt órájuk, ezért láttuk őket, ahogy kijöttek az egyik épületből, egyenruhás-frakkosan, szépen, stílusosan, a kis papírjaikkal és aktáikkal a kezükben. Végül ittunk egy jóóó kávét az egyik kis hangulatos kávézóban, ami már nagyon szükségszerű volt.
Alig vártam, hogy odaérjünk a Stonehenge-hez, amikor már csak percek kérdése volt az egész, majdnem kiestem az ülésből, csak hogy minél előbb megpillanthassam. Sajnos csalódni kellett, egyáltalán nem volt a közelben, egy külön kis autón vittek el minket a kőtömbökhöz. Hatalmasak és lenyűgözőek, csakúgy, mint az a hely, ahol vannak. Egyszerűen olyan rossz érzés volt eljönni onnan, amennyire kellemes és megnyugtató volt csak ott lenni és csodálni a tájat, a dombokat, a birkákat, a távolabbi erdőket és a hatalmas építményt. Egyáltalán nem bántam meg azt, hogy befizettem erre, tényleg olyan érzés volt a Stonehenge-nél lenni, amit nem is lehet elmondani. A nem olyan régiben megnyitott új résznél pedig még rekonstruált házak is voltak, hogy hogyan élhettek anno 4-5000 évvel ezelőtt. Plusz mint ma kiderült, Barack Obama is éppen tegnap járt arra.
Bath.. már messziről látszott, hogy az egész város olyan, mint egy nagy múzeum, mintha megrekedt volna az 1800-as években, csak a divat változott. Akkor tudtam, hogy jó lesz, mikor a városhatár közelében be lehetett látni a hegyről az egész völgyet, és végül elhaladtunk Jane Austen szülőháza mellett. Igaz, az idegenvezetőnk szerint egyáltalán nem szeretett ott élni. Mondjuk nem tudom megérteni, miért, hiszen káprázatosak az épületek, az utcák, a terek, minden! Igaz, csak 1.5 órát töltöttünk ott, de minden másodpercét élveztem. Sétálgattunk, nézgelődtünk, a kölyköknek vettem ajándékba 1-1 hűtőmágnest és végül bementünk egy hatalmas nagy templomba, mint kiderült, a Bath-i apátságba. A métereti lenyűgözőek: 67 méter hosszú, 22 méter széles és a torony 49 méter magas. A főhajó a boltozatáig 24 méter! Ráadásul az egész mesterien van díszítve, a keleti ablak gondolom az egyik leghíresebb, színes üvegekből kirakav 56 bibliai jelenet látható. Ami a legjobb volt: 17:15-kor ingyenes orgona koncert kezdődött, ahol Dupré, Bach, Ropek, stb. műveket játszottak. Ami az egyik legrosszabb volt: 17:30-kor már egy megbeszélt helyen volt találkozónk, hogy indulhassunk haza, és ráadásul az nem is közvetlenül a templom mellett volt.
Miután fél 10 felé visszaértem a kiscsaládhoz, addigra majdnem leragadtak a szemeim, de inkább beszélgettem a kölykökkel meg a szülőkkel és közben jeleztem Anginak, hogy a boogie nagyon benne van a lábamban, nekivághatunk az éjszakának! Hosszabb egyeztetés, készülődés és csuklóraírt buszjáratszámok után 11 után meg is érkeztem, és ott voltam fél 4-ig. Még a Nando's-os csirkét is kipróbáltam, amit Tamara annyira szeret, és be kell vallanom, tényleg nagyon finom volt, de főleg a sültkrumpli esett jól. Angi munkatársai mind nagyon aranyosak, jól éreztem magam.
Reggel ha akartam, ha nem, felkeltem,mert a kölykök is felébredtek és ennek hangot is adtak. Csakúgy, mint a szülők. Igazából mindenki. Egyébként is legalább 10-kor már talpon akartam lenni, mert Kayannak most tartottak egy mini-szülinapi bulit, és ott akartam lenni, ha véletlen szükség lenne a segítségemre, plusz Kayan is hívott, nem mondhattam nemet. Aranyos kis zsúr volt, kb. 10 gyerekkel, két órás buli, fociztak rengeteget, és hot-dog, hamburger és pizza volt a menü. Egyáltalán nem volt finom, de volt fagyi és szőlő desszertnek, meg hazafelé megálltunk a korei üzletben, ahol minden van, amit az ember el sem tud képzelni és a Krispy Kreme "fánküzemben", ahol nem tudom hányféle fánkot vettünk, és mind nagyon finom volt, bár szinte éreztem a diabetes ízét a számban, annyira édes volt, de megérte. Határozottan megérte!
