Olyan nagyon furcsa érzés, hogy szeptember van, kezdődik az iskola mindenhol, tanszereket, táskákat vesz mindenki, vagy legalább az órarendjét igyekszik összeállítani, ha már egyetemista... én meg most csak a kölyköknek segítek ceruzákat hegyezni és tolltartót rendezni, mert én idén maximum nyelvsuliba megyek vagy online kurzusra fogok tanulni. Tényleg szokatlan érzés.
Bár őszintén? Inkább állítanék össze száz órarendet az idióta Neptun rendszerben vagy csinálnék bármi mást, mintsem el kelljen döntenem, hogy mesterre milyen szakra és hova jelentkezzek. Ilyen helyzetekben döntésképtelen vagyok, sajnos nem is kicsit. Mert annyi mindent meg kell fontolni és olyan nagy döntéseket kell hozni és mindez akkora befolyással lesz az ember későbbi életére, hogy nem nekem való feladat ilyen helyzetekben bármiféle határozatot hozni. Inkább főznék egy jóÓóÓó nagy adag teát, felvenném a pizsim, és egy érdekes könyvvel a kezemben bebújnék az ágyba és olvasnék és nem törném a fejem semmi hasonló dolgon, elmerülhetnék az éppen aktuális világban/korban.
Reggel is ezt tettem, ugyanis úgy vagyok/voltam vele, hogy bár még szünet van, és a kiscsalád is sokáig alszik, én azért ébren szeretnék lenni, ha szükség lenne rám. Mivel nem volt, megkóstoltam a tegnap vásárolt müzlit, ami egyébként kicsit édesebb, mint vártam, és sokkal több különféle aszalt gyümölcs van benne, mint az eddigiekben, amit ettem. Szerencsére a mazsolát mellőzték, vagy csak nagyon minimális mértékben tettek bele, viszont van benne kókusz, ananász, papaya, stb. Szóval: megfőztem a kávécskám, elkészítettem a reggelit, és bevonultam a szobámba. Most Judith Summers: Casanova szerelmei c. könyvét olvasom, ami egészen elszórakoztat, megbotránkoztat (Casanova egész jó volt szüzek megrontásában, apácák elcsábításában, stb.)
Reggelre viszont ez az idézet az önéletrajzából kicsit sok volt:
Őszintén remélem, hogy azért a férfiak nem ilyenek. Mondjuk a Casanova-félék lehet, de talán a többség hátha azért mégsem..? Mondjuk egyelőre azért úgy tűnik, hogy mégis.
De ahogy Harsányi Zsolt is írta: "Ó milyen átok, hogy a férfiak csupán férfiak előbb s csak azután emberek."
Én pedig ma a nagyon "nőies" (igazából háziasszonyos!) oldalam gyakoroltam. Mostam, teregettem, vasaltam, mosogattam, pakolásztam, rendetraktam (még a párnákat is megráztam és szépen eligazítottam a kanapén) és még porszívóztam is. Nagyon alaposan minden sarkot, külön a kis szőnyegeket, a lépcsőt...
Komolyan, ha a szüleim láttak volna, tuti nem hitték volna el! Még a végén tényleg olyan leszek, mint anyu (hahahaha, azért nem :D).
Sajnos az egész nap elment ezzel a sok hülyeséggel, és így este, vacsi után rádöbbentem, hogy a lépcsőn való fel-le mászkáláson kívül nem mozogtam semmit. (Egyébként ha Valentina visszamegy dolgozni holnaptól, akkor szerintem tényleg hiányozni fog a főztje. Szeretem nagyon a "stílusát," egészséges, ízletes, változatos, sok-sok zöldséggel és gyümölccsel. Ami viszont a legjobb: több kultúra ételei vannak mindig az asztalon: pl. a mexikói taco után a legtermészetesebb módon ettünk almáspitét.) Lényeg a lényeg: Timmel vacsora után elmentünk bicajozni egyet. Az ő kerékpárja nem kicsit volt jobb, mint az enyém, egyébként is edzettebb nálam (ez szörnyű, tekintve, hogy 41 éves) és nem kicsit van benne versenyszellem. 12-13 km-t tettünk meg, emelkedőkös-lejtős talajon. Azt hittem, hogy időközben kiköpöm a tüdőm, még jó, hogy a félhomályban senki nem látta a céklavörös fejem. Egyébként rengetegen voltak a parkban megint, sokan futottak, bicikliztek. Most végre sikerült őzeket és szarvasokat is látni, olyan igazi, szép, fehér pettyes Bambikat. Rengeteg állat van Őfelsége parkjában, (ha túlszaporodnak, a felesleget a királynő kapja, mivel ezek "Királyi parkok") volt olyan, hogy a csorda minimum 50-70 állatból állt, és teljesen zavartalanul legelésztek közvetlenül az út mellett, vagy mászkáltak át rajta. Egyáltalán nem érdekelte őket az emberek jelenléte. Tim megmutatta, hogy hova kell vinni Tamarát majd lovagolni (juhuuu!), megnéztük a Pen Ponds-ot és a Royal Ballet School-t és még pár dolgot. Pár percre kimentünk Richmondba, mondta, hogy melyik utca végén lakott Mick Jagger, és mesélte, hogyan tanította matekre anno Peter Mead gyerekeit (asszem őket), aki egyike az Abbott Mead Vickers cég alapítójának. Végül nem bírtam tovább a pedálpzást a rosszabbik bicajon (kétszer beszorult a lánc váltás közben) és mondtam Timnek, hogy cseréljünk, mert ő "jaj ugyanmár, még csak el sem fáradt." Szóval miután felpattantam a sokkal királyabb és szinte magától guruló kerékpárra, sokkal könnyebben ment nekem is, főleg, hogy előzőleg nekem akkor is szaporán pedáloznom kellett, amikor lejtőn gurultam lefelé, mert tartanom kellett a tempót, és ez míg Timnek annyit jelentett, hogy néha taposott egyet, én próbáltam nem agyvérzésben vagy szívinfarktusban vagy hirtelen légzésleállásban és tüdőösszeomlásban meghalni.
Azt hiszem többet kellene edzenem.
