Londonban egész hétfőn és kedden szörnyű idő volt, folyamatosan szakadt az eső. Aki ehhez nem szokott hozzá (mint én) és nem volt megfelelő felszerelése (mint nekem), annak tényleg sokkot okozhatott ez a fantasztikus időjárás.
A kiscsaládnak viszont még nem volt meg az idei nyaralása és elvileg azért jöttem én is augusztus utolsó hetében, hogy velük mehessek, akármi is legyen a végállomás, ismerkedni a gyerekekkel, meg hogy gondolom ők is megnézzék, hogy milyen vagyok, hogy jövök ki a kicsikkel.
Anglia (elvileg) egyetlen napos helyére indultunk, Norfolkba, azon belül is Great Yarmouth városba, vagy legalábbis annak közelébe. A szülők egész úton veszekedtek, kiborító volt. Milyen zene szóljon a rádióban, mit felejtettek otthon, mit hoztak, mi lesz, tejóég, szerintem nem volt olyan témakör, amivel kapcsolatban nem tudtak volna belekötni egymásba. Végül a sátrakat is nekem kellett megcsinálnom az apukával, aki egyébként nagyon durván irányításmániás, mert az anyuka nem akart segíteni "én gyűlölök kempingezni, egyébként is a te hülye ötleted volt" indok alatt.
Az idő tényleg szép volt, kellemes TAVASZI időjárás, 22 fok, a brit gyerekek pedig a legnagyobb lelki nyugalommal fürdöttek a kinti medencében, ahol a víz elvileg meleg volt. Én naív, hittem is nekik, mikor a két kölyök csobbant egy nagyot, és minden ösztönöm ellenére felvettem a fürdőruhám (ezer éve nem volt rajtam ilyesmi, de úgy néz ki, hogy medencénél ez a megszokott viselet errefelé) és utánuk mentem.
Na az a víz minden volt, csak nem meleg, szerintem a Tisza sokkal jobb nyáron, pedig azért az is eléggé hűsít, de ottthon akkor legalább 30+ fok van, és nem 20. Nem tudtam eldönteni, hogy hol volt jobb, kint a napon, bár szélben, vagy bent, az éppenhogy langyos vízben. Úgyhogy öt perc úszkálás után gyorsan átvedlettem utcai öltözetbe, de előtte letusoltam tényleg meleg vízzel, hogy ne fagyjak hozzá a napozóágyhoz.
Később elmentünk egy strandra, ahol szintén veszekedtek (mindkét dolog mindennapos program volt a nyaralás során) és este, hosszú-hosszú átbeszélések és viták után elmentünk egy vietnámi étterembe. Nagyon kellemes volt egyébként az étel, tényleg jót ettem.
Miután a sátramból nagy nehezen kikecmeregtem reggel (elszoktam én már ettől, öreg vagyok hozzá) és valahogy felélesztettem az összes elgémberedett és átfázott izmom, végighallgattam a reggelire készített rántotta felett a szokásos veszekedést, végre elindultunk az aznapi hely felé, ami fogalmam sincs, hogy hol lehetett, de egy gyönyörű világítótoronyhoz mentünk. A part mesés volt, meredek, szeles, de napos és végül egy padnál ebédeltünk, ahonnan fantasztikus volt a kilátás. A szélnek is tenger illata volt, sós és párás, próbáltam minél nagyobbakat lélegezni és élvezni minden percet. Mezítláb mászkáltam a homokban, végül már nem is tűnt annyira hidegnek, mint az elején. A világítótoronynál volt egy farm (igazából az egész vidék ebből áll) ahol baglyokat neveltek meg egy csomó csirkét. Az a szép az itteni vidékben, hogy mindenhol birkák, lovak, tehenek mászkálnak a legelőkön. Főleg a lovak néznek ki jól, színesek, szépek, méltóságteljesek már messziről is. Nagyon hiányzik a lovaglás, szerettem meg élveztem, de most egy jó ideig nem hiszem, hogy lesz alkalmam lóra pattani, főleg, hogy elvileg 60 font egy óra. Annyi pénzem ilyen dolgokra meg még nagyon nincs. Viszont ha Tamara megy órára, akkor sétálhatok a ló mellett, ami azért mégis valami! 

Délután még elmentünk egy vízmeghajtásos malomhoz, aminek nem jut eszembe a normális neve. Nagyon régi volt és a tetejéről nagyon messzire is el lehetett látni. Nyilvánvalóan itt is összeveszett az egész család, még az odafelé vezető úton, úgyhogy a fele társaság lent maradt az autóban, viszont legalább egy csomó szederbokor nőtt az egyik kis kanális/csatorna mellett, szóval naaaagyon teleettem magam olyan gyümölcsből, amit előzőleg nem egy műanyag dobozból szedtek ki. Este pedig kipróbáltam első valódi fish&chipsét. Finom volt, olajos, laktató, sok, pedig én a kisebb porciót ettem, azt sem tudtam teljesen. Már tudom, hogy az átlagos brit ember miért akkora, amekkora.
A harmadik reggelen már a sátorhoz, a nedves talajhoz és a veszekedéshez is egészen hozzászoktam. A gyerekek angyalok a maguk cuki-egymás-civakodó-kíváncsi módján. Magyaráznak, kijavítanak, segítenek, tényleg nagyon aranyosak. Bújósak, mint a kiscicák, egyáltalán nem távolságtartóak, látszik, hogy hozzászoktak ahhoz, hogy legyen egy au pair a családban. Mivel a csütörtök masszív esőzéssel indult, így végül az autóban reggeliztünk egy agyagozós-kézműves hely mellett, ahova később be is mentünk. Maga az épület 500 éves volt, heringeket szárítottak és füstöltek ott régen, elvileg még egy szellem is kísért ott, akit Charlie-nak hívnak. Charlie egy ott dolgozó munkásember volt, aki a nagyon magas falakról lezuhant. Már akkor pluszpontot kaptak, amikor fiatalabbnak néztek a koromnál (22 felett értékeli az ember az ilyesmit :D) Az épület múzeumként is üzemel, illetve Ernie Child, egy ott munkálkodó ex-halász/művész munkatere. Vele agyagoztunk, korongon, szóval most van egy viszonylag szép korsóm, kelta mintával. Ezzel a kis elfoglaltsággal elment az egész délelőttünk.

Később Great Yarmouth strandján sétálgattunk. olyan az egész olyan, mintha egy 1960-as évekbeli film díszlete lenne, szigorúan első randis helyszín. Vattacukros, szerencsejátékos, nyerőgépes, fánkos, vidámparkos fish&chips-es valóság.
Kipróbáltam mindenféle tenger gyümölcsei mini-tálat, egész jó volt, bár nem lennék képes gyakran enni ebből és sokat. 

A negyedik napra már hulla voltam, fájt a torkom, a fejem és minden végtagom, de még utoljára elmentünk Gorleston strandra, ami tényleg nagyon szép volt és a jó idő miatt tele volt emberekkel. Többen fürdöttek is a tengerben, de én egy KABÁTOT viseltem, annyira fújt a szél. 

Egy "gyors" séta után ettünk valami muffin sütit, amin megint összeveszett a kiscsalád. Az apuka tényleg nagyon kontrollmániás, én ilyen emberrel még nem találkoztam, pedig nem ő az első irányításmániás, akivel ismerek. Csak sajnos van valami a személyiségében, még ha velem nagyon kedves és rendes is, amit nem szeretek. Ha nem lenne muszáj vele lennem, akkor biztos nem keresném a társaságát. A család minden tagját irányítani akarja, attól kezdve hogy miket csinálnak, hogy esznek, stb. Az a fajta ember, aki annyira vágyik mások elismerésére, hogy tényleg örül annak és büszke arra, ha a gyerekeitől jobb valamiben, pedig tényleg látszik rajta, hogy próbálkozik és hogy szereti őket. Kicsit sajnálom, meg valamilyen szinten meg is értem, de sosem fogom kedvelni szerintem.
Szóval végül az összes családtag tiltakozása ellenére elvitt mindenkit az állatkertbe... én próbáltam nem világfájdalmas arcot vágni és élvezni a kis nyaralás utolsó részét, de már alig ment, így végül hármasban kiballagtunk az autóhoz, amíg megvártuk, míg az apuka és Kayan befejezik a nézgelődést. Ugyanis a családfő végül meg volt rökönyödve az árakon, mondta, hogy soha nem volt ilyen drága állatkertben és ha már kifizette, akkor mindenkinek meg kell nézni mindent.
Hazafelé megálltunk egy mekiben kajálni a gyerekek legnagyobb örömére, már mindenki éhes volt, viszont még elég messze voltunk otthontól. Végül Tim mondta, hogy ha úgy alakul, akkor megpróbál szerezni jegyet a LONDON FASHION WEEK-re, ha elviszem a kis művészlelkű, divatrajongó lányát is. Őszintén? BÁRKIT elvinnék, ha elmehetnék oda, de azt sem bánom majd, ha csak távolról szemlélhetem az eseményeket.