Hétfőn Michaelnél ébredtem, majd most nem húztam az időt, mint máskor mindig, hanem siettem venni ezt-azt, illetve képeslapot Valentinának és az anyukájának. A Wickesben szokásosan nagyon unalmas volt, semmi különös nem történt, bár azon azért meglepődtem, hogy Valentina a születésnapi üzenetemre, amiben rákérdeztem, hogy az előző héten megbeszéltek szerint rendben van-e, ha átmegyek munka után, csak annyit írt, hogy "köszi". Később mégegyszer rákérdeztem, direkt közöltem vele, hogy csak 8 után érnék oda, de egészen este 7-ig nem is válaszolt, akkor is csak annyit, hogy sajnálja, hogy elmulasztotta a sms-m, nem volt vele a telója. Szóval ezt egy határozott nemnek vettem és hazajöttem inkább pihenni. A nyakláncot pedig, amit neki vettem, megtartottam magamnak és voilá! 

Másnap megint Wickesben voltam (bármilyen meglepő így, hogy heti 40 órát dolgozok), de 1.5 óra szünet helyett csak 1 órám volt, hogy másnap előbb hazamehessek. Visszaérve a házba egy nagyon remek kis meglepi fogadott: Jason hagyott egy üzenetet az asztalon, mely szerint a délutáni grillezésből maradt husi és krumpli és hogy szolgáluk ki magunkat. Hát, én éltem a lehetőséggel, és fincsi grillezett husit vacsoráztam. Nagyon remek volt! 

Szerdán hajnalok hajnalán keltem, reggel 6:30-ra mennem kell dolgozni. Szerencsére sikerült úgy alakítanom, hogy megint fél órával kevesebb szünetem legyen, így egy teljes órával előbb sikerült elmennem onnan. A délután további része azzal telt, hogy beutaztam a Regent Streetre találkozni Zsozsóval, egy vajdasági divattervező-varrónővel. Először egészen furcsa helyen próbáltam a nyomára bukkani: egy igencsak drága üzletekből álló épületben mászkáltam le-fel, ahol különféle A-listás divattervezők ruháit lehet megvásárolni, és ahol a háztartási részlegen egy 10x10-es csempe 30-40-50 font. EGY! Nem egy adag, hanem egyetlen egy csempe. Végül sikerült megtalálnom Zsozsót is, egy teljesen másik épületben.
Fantasztikus egy nő! Pont olyan, mint amilyennek képzeltem a róla szóló cikkeket olvasva, és teljesen az ellentéte annak, amit akkor éreztem, mikor nem sikerült felvennem vele a kapcsolatot. (Mint kiderült, félreértés volt az egész, a telefonszám elírása miatt nem kaptam meg az üzenetét). Lényeg a lényeg: kedves, aranyos és beszédes, remek érzés volt olyannal társalogni, akinek a mentalitása és a szavajárása az otthonomra emlékeztetett (még úgy is, hogy egyébként vajdaságiakkal vagyok körülvéve).
Később Michaellel találkoztam az edzőtermében, ahol gyorsan körbevezetett és mutogatta, hogy mi merre található, stb. South Kensington igencsak sznob környék, de gyönyörű! Imádok ott sétálni és mászkálni, annyi érdekeset és szépet lát az ember! Vacsorát a Wasabiban vettünk, de egy tér-féleségen ücsörögve ettük meg, gyönyörködve a látványban és a kávézókban és mindenben, amit South Kensington nyújthat. Remek volt!

Másnap reggel 9-re mentem Michelle-hez és a kölykökhöz. A napi program igencsak cuki volt: egy játszóházba kellett vinnem a mukikat, amíg az anyukájuk intézte a dolgát. Jó volt velük lenni, csúszdákon mászkálni keresztül-kasul, labdákat dobálni és mindenféle mászókán átpréselni magam. Ebédet is ott vettem a gyerkőcöknek, kaptak halrudacskákat meg csirkefalatkákat krumplival és salátával. Szerintem egész remek ebéd volt, a Temze mellett hazasétálni pedig még jobb! A tavasz Londonban gyönyörű: minden zöldell és virágzik, az utcákban legalább egy helyen van hatalmas tulipánfa vagy valamilyen más virágos növény. Egyszerűen fantasztikus volt!
Később hazarohantam, hogy átöltözzek és kicsit összeszedjem magam a South Wimbledonban levő interjúm előtt. Szerencsére Jason pont itt volt és felajánlotta, hogy elvisz, ha már ő is úgyis utazik. Az interjú remekül sikerült, a leendő munkaadóim igazán remek embereknek tűnnek-tudják, mit akarnak, el is várják azt, cserébe viszont igazságosak és ugyanolyan rendesen fognak kezelni engem, mint ahogy én viselkedek velük. Bár ez csak az első benyomásom volt, remélem a továbbiakban ez csak maximum pozitív irányba fog haladni.
Később Timivel találkoztunk Wimbledonban, mászkáltunk erre-arra és beültünk a Patisserie Valerie-be teázni és almás pite-féle kosárkát enni.

Pénteken megint egész nap dolgoztam (a napot azért feldobta az, hogy sütivásár volt egész hétvégén a Wickesben, minden bevételt a Leukémia Kutatás kapta), de később a megbeszéltek szerint találkoztunk Timivel. Anci megint nem tudott jönni sajnos, mert dolgozott. Este ott is aludtam Timinél, sorozatot néztünk és közben simogatta a hajam én meg a legeslegnyugodtabban aludtam el. Másnap együtt reggeliztünk és kávéztunk, majd rohantam Wickesbe. A pénteki és a szombati böjtöt sikerült betartanom, igaz, először azt hittem, hogy a Timi által pakolt ebéd-szendvics pástétomos volt, de szerencsére másnap kiderült, hogy tévedtem. Ettől függetlenül azt az egyik munkatársam ette meg, mert én nem mertem. Legalább ő örült neki. Az egész napom egész furcsa volt, mert tudtam, hogy otthon kellene lennem a családommal, és főleg a munkaidőm alatt egész végig az járt a fejemben, hogy mit csinálhatnak éppen, melyik hagyományos dolog történhet éppen, stb. Édesek voltak, küldtek sok képet szerencsére.
Este pedig az egész Ausztrál-ház a barátnőkkel elment bulizni Clapham-be. Valami egyszerű kis helyre mentünk, ilyen bulihely Kingstonban is van, így nem értettem, hogy ezért minek kellett annyit utazni (igaz, taxiztunk oda is meg vissza is). Michael spiccesen a világ legcukibb élőlénye, tényleg überaranyos volt egész este (de mikor nem az..!), mindenki más is egész rendesen ivott, szóval a hangulatra nem lehet panasz egyáltalán. Ment a hülyeség, a vicceskedés. Nagyon jól éreztem magam, jó volt kicsit kimozdulni. Hazafelé még bementünk egy Mekibe is, de Timi meg én nem is ettünk semmit, a többiek azért betoltak egy sajtburgert! Irígyeltem is őket valahol a lelkem mélyén.. vagy nem is annyira a mélyén. A buli utáni Mekis szennykaja még mindig kedvenc, bár főleg Budapesten alkalmaztuk ezt, igaz nem túl sokszor. 

Vasárnap én voltam az egyetlen, aki ment templomba. A többiek a késői fekvés ellenére is fent voltak, mivel Rowan nem vett Tristannak csokitojásokat, így aznap kellett pótolnia. Az ausztrálok úgy ünnepelték a húsvétot, hogy mindenki vett egy valakinek egy jóóó nagy adag csokit és csokitojást, amit aztán elrejtettek egymás szobájában. Én mise után Michaellel együtt kerestem az édességet, bár Abby és Mike igencsak ügyesen elrejtették, alig tudtuk megtalálni őket. A mise egész érdekes volt, két imát fel is ismertem angolul, a többi számomra ismeretlen éneklés volt. Az nagyon tetszett, hogy a pap a templom bejáratánál várta a híveket, rengeteg embert a nevén szólított. A prédikáció és a templom is kissé szokatlan volt, kevésbé volt kötött és formális, mint amit én megszoktam. Mise után a gyerekek az udvarban keresgélték az előre elrejtett csokitojásokat. Édesek voltak. 
Én, bánatomban, egész nap édességen éltem. Nagyon-nagyon rossz voltam, a csokik pedig nagyon-nagyon jók! Pusztítottam is őket rendesen. Vacsira megpróbáltunk összehozni egy hagyományos húsvéti menüt, volt tojás (amit még d.u Michaellel készítettünk el), sonka, torma, kolbász (igaz, sült, nem az otthoni fajta) és saláta, desszertnek pedig Timi által hozott jóóó nagy adag édesség. Az egész nagyon jó volt, kicsit otthon éreztem magam, főleg hogy még ágra akasztott színes tojásokat is vettem. A világ legeslegfinomabb csokitortáját mindenki egyszerre ette, ki mivel érte: kanállal vagy villával. A torta alapja egyébként egy mogyorós-csokis vékony piskótaréteg, a közepe habos csokikrém, lágy és finom, a teteje pedig olvadós étcsokikrém. Egyszerűen TÖKÉLETES! Még Abby is imádta, pedig nem túl lelkes személyiség. Sőt, épp beszéltük, ha tudtuk volna, hogy csokival meg lehet puhítani, előbb vettünk volna neki egy üveg Nutellát.