A hetet sírással és veszekedéssel kezdtük. A gyerekek veszekedtek, mert fáradtak voltak, én meg sírtam, mert mint kiderült, az az ajándék, amit kinéztem egyik számomra fontos személynek, elfogyott az üzletből. Vagyis mindegyikből kb, és nem lehetett beszerezni. Igazából már pár hete folyamatosan figyeltem, de mivel Tim szerint "sokkal olcsóbban is tuti meg lehet venni" és amúgy is "nem biztos, hogy amit kinéztél, az a legjobb" mondatai folyamatosan a fülemben csengtek, így nem is igyekeztem elkapkodni a vásárlást. Az ő segítségével sem lettem sokkal okosabb, de az biztos, hogy minden tőle telhetőt megtett. Aztán mikor reggel látta rajtam, hogy ki vagyok borulva, még SMS-t is írt, miközben a Wickesben dolgoztam, hogy majd kitalál valamit.
Szerencsére tartotta a szavát, és a kérdezésem nélkül megrendelt egy darabot, ami igaz, hogy drágább volt picivel, de legalább volt raktáron és még időben el tudták postázni. Ráadásul Tim ragaszkodott ahhoz, hogy a különbséget ő fizesse ki, én meg ragaszkodtam ahhoz, hogy ne. A munka nagyon jó volt, Nicole vigasztalt egyébként, mielőtt még sikerült volna megoldást találni a problémára, sőt, még azt is felajánlotta, hogy a lakhelye közelében lecsekkolja, hogy van-e, amit kerestem. Továbbra sem múlik el nap anélkül, hogy ne kapnék csokit, ha ez így halad, komolyan gurulni fogok! A délutánt azzal töltöttük, hogy megpróbáltam szétválasztani a két folyamatosan civakodó-vitatkozó, nagyon hangos gyereket. Még csak igazságot sem tudtam tenni rendesen köztük!
Kedden nagy elhatározásokkal és szép reményekkel keltem. A hangulat az előző napi folytatása volt, a kölykökkel nem tudtam már mit kezdeni. Szerencsére mivel szabad délelőttöm volt, így elmehettem futni. Mivel mikor kiköltöztem ide, az volt a célom a nagy semmittevés közepette, hogy a félmaratoni távot teljesítsem, így már nagyon időszerű volt az, hogy végre neki is lássak. Szépen kiterveltem előző este, hogy melyik a legjobb útvonal, hogy ne legyen nagyon unalmas, viszont a közelben legyek, ha bármi történne. Furcsa volt lefutni Richmond Parkban a szokásos távomat, tudva, hogy ez még csak kb. az 1/3-a annak, amit egyébként teljesítenem kell. Fájt a lábam, a karom, ami nyilvánvalóan be volt hajlítva futás közben, fájt kinyújtani, lépcsőzni halál volt, és ráadásul a 15. km környékén még pisilnem is kellett. A nehézségektől függetlenül MEGCSINÁLTAM! Végigfutottam, szerintem még tudtam volna folytatni is. Hazaéréskor viszont egyből lehörpintettem az előre elkészített teám, bevonszoltam magam a nappaliba, és elterültem a földön. Ott szuszogtam 10 percig, és élveztem, hogy nem kell mozognom. Futás közben azon paráztam, hogy nehogy véletlenül leálljon a Runtastic, mert akkor nem tudtam volna, hogy milyen távot teljesítettem és akkor kb. "feleslegesnek" éreztem volna belevágni is az egész hosszabb távba. A karácsonyi bevásárlást nem sikerült befejeznem, ugyanis a vízvezetékszerelő pont akkor jött, amikor tusoltam, így nem hallottam meg, hogy kopogott. Tim későn vette észre az üzenetét, és mire szólt nekem, már eltűnt a kedves mester. Hihetetlenül irritáló volt, hogy sem a munka nem lett kész, a dolgaimat sem tudtam elintézni és ráadásul még Tim anyukája is átjött, mert a fia értesítette. Én viszont nem akartam, hogy átjöjjön, nem akartam zavarni, még egy szívességre megkérni. Erre tessék.
Délután a futás ellenére is mentem volna úszni, viszont Tamara úgy gondolta, hogy a nagymama helyett jön velünk, csak éppen nem a vízbe, hanem csak az uszodába. Sajnos így vele kellett maradnom a szárazon, és amíg ő rajzolgatott (vagy legalábbis az eddigi rajzait nézegette) fentről nézni a fürdőzőket.
Szerdán már nem is vártam mást, mint a gyerekek folyamatos civakodását. Szerencsére a Wickesben kaptunk egy csomó Mars csokit (én sajnos/szerencsére épp nem szeretem) és egyből hoztam egy-egyet a kölyköknek, amolyan lefizetésként. Suli után Tamarának kórusa volt, így átjött Frankie egy picit playdate-re Kayanhoz. Csináltam nekik szendvicset uzsira, ők meg elvoltak. Mikor mentünk felvenni Marát, akkor közben hazakisértük őt is. Ez remek volt, mert Mara nem szereti, ha Kayan barátai akkor vannak itt, amikor ő is, mert szerinte túl hangosak és folyamatosan piszkálnák. Így viszont senki nem zavart senkit. Hazafelé odaadtam nekik a csokit és megigértettem velük, hogy csak akkor kapják el, ha jók lesznek és legalább megpróbálnak nem vitatkozni. Az egészben a legrosszabb az, hogy pont olyanok, mint a szüleik. Ugyanazokat a kifejezéseket használják, ugyanúgy próbálják irányítani egymást és ugyanolyan hülyén viselkednek egymással, mint a kedves szüleik. Kayannak este sajnos még volt cserkész gyűlése, így Tamarával kettesben néztünk egy filmet, amolyan tiniknek való lányos jópofaságot. Neki is nagyon tetszett, egész jól elvoltunk. Sajnos mikor Kayan hazajött, akkor neki hazudnunk kellett arról, hogy mit csináltunk, mert ebből is csak vita lett volna, csakúgy, mint mielőtt elment.
Csütörtökön reggel rohanhattam tejért, mert elfogyott, viszont a gyerekek ragaszkodtak a müzlihez, főleg Kayan. Sajnos a bolt be volt zárva, így hiába siettem, Kayannak meg kellett elégednie a tojással, még akkor is, ha az "ebéd, nem pedig reggeli, minek eszik az ember ebédet reggel?!" Később Michelle-hez mentem a szokásos babysitterkedésre. Nagyon megörült a mézeskalácsnak, elkérte a receptet is. Sajnos mondta, hogy azon gondolkodnak, hogy februártól legyen inkább egy au pairjük, ugyanis jobban megérné nekik anyagilag, és ráadásul mivel valaki folyamatosan segítene a gyerekek körül, így ő is vissza tudna menni dolgozni legalább heti két napra. Nagyon megértem őket, mert egyszerűen sok dolog van, pl. megint nem tudom, hogy hány gépnyi ruhát kellett összehajtogatnom. A gyerekek egyébként iszonyú cukik, minden reggel megörülnek nekem, mikor odaérek, és Hugo egy hatalmas AGGIIIIIIII kiáltással üdvözöl, mikor felveszem a bölcsiben. Már pelenkázásban is egész profi vagyok, ráadásul Hugo egyszer sem pisilt be, mikor ott voltam! Kétszer is volt WC-n, amiben nekem kellett segítkeznem. Solomon viszont most csak azért sírt, mert nem engedtem, hogy a forró edények körül kapadozzon. Egyik kezemben ő volt, a másikban meg a fakanál. Inkább azért sírjon, mert nem engedek neki valamit, mint később azért, mert egy fazéknyi forró víz a nyakába zúdult. Az elsőnél legalább a szülők nem akarnak megölni. Az utóbbinál miután elfutottam a gyerekkel a legközelebbi kórházba és leadtam a nővéreknek, egyből rohantam volna a reptérre, mert szerintem levadásznának, ha valamilyen gondatlanságból a piciknek bajuk lett volna, amit teljes mértékben megértek. Én sem haboznék, ha valaki az én gyerekemet bántaná. A délutánt Hugoval a Richmond Parkban töltöttük, és szerintem mindketten nagyon élveztük. Én azért, mert sétáltam egyet a szép időben, ő meg azért, mert rengeteg számára érdekes dolgot látott.
Délután a kölykök megint veszekedtek, de lefizettem őket egy-egy HubbaBubbával, amiért az apuka nem lelkesedett túlságosan (ugyanis egy temetés miatt csütörtökön is itthonról dolgozott). Azt nagyon élveztem, mikor a kölykök karácsonyi zene bömböltetése mellett képeslapokat írtak a barátaiknak. Olyan kis cukik voltak és végre, véééégre nem veszekedtek. Tiszta idilli volt a hangulat, főleg, hogy a levegőben édes rágó- és teaillat vegyült, és így minen együtt nagyon szép volt. Főleg az tetszett, hogy nem kellett rendet tennem. Tényleg megéri befektetni zsarolóeszközökbe, mint pl. rágó vagy csoki.
Pénteken volt az országos "Christmas Jumper Day" mikor mindenkin valami bugyuta pulcsi van és adományoznak a gyerekeknek. Egyébként nagyon vicces, a bugyuta karácsonyi pulcsik egyébként annyira csunyák, hogy pont azért nagyon viccesek és jópofák. Nekem tetszik ez a hagyomány, teljesen feldobja a szürke hétköznapokat! A suli és a futás után találkoztam az egyik tanárnőmmel, aki az egyetemen tanított és akinél a fantasztikus remekmű szakdolgozatomat írtam. Mint kiderült, ideköltözött az egész családjával (a férje és a két lánya, akik 16 és 18 évesek. Vagy legalábbis ekörül vannak, azt hiszem). Itt élnek, nem messze, így félúton Wimbledonban találkoztunk egy kávéra. Én nagyon jól éreztem magam, elég sok mindenről beszélgettünk, ráadásul két nagyon érdekes kutatásról is szó volt. Az egyik már folyamatban van, nagyon nemzetközi, több európai országban is kérdőíveznek, a másik pedig még csak ötlet, de annak remek. Mondta, ha érdekel, akkor részt vehetek benne-én pedig nyilván szeretnék. Jó lenne végre az agyamnak ezt a részét is használni, nem csak azt, ami kasszázik, kódokat jegyez meg, pénzt ad vissza, problémát old meg, veszekedést csillapít, időmenedzsel, rohan és a többi. A kávézás után be kellett még mennem a Wickesbe két órára dolgozni, ugyanis Nicole szemével valami történt, megsértette, és így nem tudott dolgozni nyilvánvalóan. Szegénynek folyamatosan folyt a könnye és be volt dagadva a szeme. Miután felszedtem a gyerekeket a suliban (végre nem hagytam semmit ott, de megint elfelejtettem kijelentkezni), itthon egész lazulósan telt a nap, de a veszekedés folytatódott. Ilyen még nem volt, hogy egy héten minden egyes áldott nap vita legyen a gyerekek közül. Már fájt a fejem a sok hülyeségtől, komolyan. Miután a többiek eltűntek úszásra, feltakarítottam és a 20:20-as vonattal berobogtam Waterloo-ra, ahol Simone-nal találkoztam. Megbeszéltük, hogy kiélvezzük London karácsonyi csillogását, és körbejárunk pár helyet. Annyira jó döntés volt a hideg ellenére is! Nagyon jól éreztem magam, elég sokat sétáltunk. Sajnos egy körül feküdtem le végül, pedig a vonaton odafelé már aludtam is picit, de London megéri.
Annyi tervem van már, mire hazamegyek! Teljesen be vagyok zsongva, pedig tudom, hogy az időmet nem arra akarom elfecsérelni, hogy elmenjek fogorvoshoz, kozmetikushoz, vagy hogy fussak, csináljak valami hasznosat, hogy eldöntsem mire menjek tovább és végigolvassam az összes lehetőséget, esetleg hogy végre-valahára előhívassam a képeket, amiket eddig csak online osztottam meg, hanem csak azokkal leszek inkább, akiket szeretek. Bár egyik este nézegettük a kiscsaláddal a szülők fotóalbumát, és annyira jó nézegetni ezeket a dolgokat. Szépen elrendezve, előhivatva, sorrendbe rakva. Mostanában ilyen nem nagyon van, pedig basszus épp ahogy "átlapoztam" képeimet Facebookon, annyi minden történt tinikorom óta! Egyszer tényleg össze fogom gyűjteni minden erőm, lementem az összes fotót, ami fent van, a tizenéves koromból származó bulizósokon át egészen a mostani Londonos képekig, mindent. Azért nem árt archiválni az emlékeket! Épp ezért jó ez a blog is...így legalább majd vissza tudom olvasni akkor, ha már kopik a memóriám, és nem fog eszembe jutni minden részlet, vagy ha a gyerekeimnek akarom megmutatni és mesélni. Egyébként pedig sültgesztenyét eszek majd, miközben lobog a tűz a mellettem lévő kandallóban. Hahaha, azért nem, de elég idilli volt a hangulat, ahogy a kiscsalád ezt csinálta, és kivételesen nem veszekedtek, hanem csak fotókat nézegettek. Azért a kedves anyukának és apukának volt két igen..érdekes.. megnyilvánulása a másikról közben. De az ilyet az ember már meg sem hallja egy idő után.
