"Az ezer mérföldes utazás is egyetlen lépéssel kezdődik." (Lao-Ce)

Sajnos én nem tudom meghatározni, hogy mi lehetett ez a lépés, ami ahhoz vezetett, hogy most a londoni igazán pici, de annál kellemesebb au pair szobámból írok.
Talán az, hogy fogalmam sem volt, hogy milyen mester szakra kellene mennem, hogy mi passzolna igazán hozzám, meg úgy egyébként is, mindig ki akartam hagyni egy évet a tanulmányaim között, mert mikor, ha nem huszonévesen, később már úgyis lesz karrierem (ha lesz...), egy cuki kis családom (hahh! HA lesz..) és akkor már egyébként is sokkal több minden fog egy helyre kötni (de vajon hova?) meg angolul tudni, ráadásul IGAZÁN JÓL tudni alapkövetelmény. Mindenhol. Szóval innentől kezdve ez egyértelmű volt, hogy kimarad egy év.
Szóval a sok-sok bizonytalanságban és kérdőjelben ezt tudtam. Mégis nagyon nehéz volt rávennem magam, hogy tényleg meg is csináljam, hogy ne jelentkezzek februárban egyik felvételire sem, később pedig hogy találjak magamnak egy olyan családot, akiknél szívesen eltöltenék egy évet.
Regisztráltam a greataupair.com oldalra, barátnőmmel összehoztunk egy egész jó kis CV-t, és aztán csak nézegettem a lehetőségeket és válogattam. Mindegyik családban találtam hibát, viszont volt olyan, amiért kb. rajongtam, ahova nagyon és még annál is jobban szerettem volna menni.
Sok-sok keresgélés és kutakodás, na meg még több kétségbeesés után végre valahára rámtalált egy család, akik tényleg szimpatikusnak tűntek, Londonban élnek, a gyerekek már nagyok, és az egyik legjobb barátnőmtől így csak pár perc sétára lennék, ami azért nagyon hatalmas és még annál is óriásibb pozitívum.

Miután lebeszéltünk mindent a családdal, el kellett kezdenem készülődni a nagyon nagy útra.
Lebeszéltem az utat egy fuvarossal, aki minden szombaton megy Londonba, házig visz Budapestről, plusz a csomag mérete nem lényeg. Elintéztem/tük a pénzt, minden apró-cseprő dolgot beszereztem/tünk ami az utazáshoz és a külföldi életemhez kellett...majd eljött az nap, amit igazából nem is tudom, hogy vártam-e.
Először igen, később már kevésbé, végül egyenesen undorodtam a gondolattól, hogy azt a kellemes kis porfészket el kell hagynom, ahol nyáron meglepően nagyon jól éreztem magam. Véget fog érni a "falusi idill", a folyóparti kártyázások, az állandó társaság, akiket már olyan nagyon régóta ismerek.. Hirtelen az, ami miatt "menekültem" Budapestre anno most nagyon csábítónak és meghittnek és kellemesnek és egyszerűen jónak tűnt. Talán azért, mert tudtam, hogy innen nem fogok tudni minden első/második/harmadik hétvégén hazajárni, hanem azért igenis hónapok fognak eltelni a látogatások között. Szóval nem éreztem magam jól az utazás előtti 2-3 hétben, viszont az utolsóban már olyan mindegynek éreztem, csak legyek már ott, essek túl az egész 27 órás autóúton, meg úgy mindenen, ha kell, akkor vegyék el a vesémet is, csak ne kelljen már várni rá..!

A búcsúzkodástól rosszabb dolog nincs. Annyira ellentétes dolog az egész, hogy az ember nem tudja magát hogy érezni közben (legalábbis nekem nem ment). Szar volt, mert volt olyan, aki sírt, volt olyan, aki erősnek mutatta magát, pedig sírt volna és volt olyan is, aki totál izgatott volt az egész miatt, mindenki tele volt kérdésekkel, amikre nem tudtam és nem is akartam válaszolni, mert fárasztott és mert még inkább úgy éreztem, hogy semmit nem tudok. Szerintem így érezheti magát egy 2-3 éves gyerek szülője, aki először igyekszik válaszolni az ezernyi kérdőjelre, végül belefárad, mert van olyan, amire ő sem tudja a választ, meg van olyan, amit bonyolult elmagyarázni, vagy csak az ember még sosem gondolkodott el azon, amit kérdeztek tőle, mert konkrétan eszébe sem jutott. Végül csak ímmel-ámmal felelget a kis kíváncsinak, később esetleg le is cseszi, hogy inkább hallgasson, idegesíti a túl sok beszéd. Na, hát szerintem így voltam én is. Azokkal veszekedtem a legtöbbet, akik meg sem érdemelték volna, csak azért, mert én voltam a bizonytalan. 
A jó oldala a búcsúzkodásnak viszont az volt, hogy tényleg láttam a szeretteimen, hogy mennyire fognak hiányolni (vagy csak fantasztikus színészek, de ezt azért tényleg nem hiszem) és ez igazából jó, mert éreztem, hogy szeretnek és hogy törődnek velem. Ezt pedig az emberek többsége azért igenis szereti.


Az "utolsó" (azért idézőjeles, mert nyilván fogok még hazamenni, nem is kevés időre) csütörtöki napom lassan telt, néha túl gyorsan, nem is beszélve a másnapi indulást megelőző órákról. A várakozás ugyanolyan, mint a búcsúzkodás. Sokkal jobb túl lenni rajta, lehetőleg minél inkább lerövidíteni azt az időt, amit ezzel kell eltölteni. Nyilván nem minden esetben, de azért mégis. Nem szeretünk várni a postán, az étteremben, egy válaszra, egy helyzetre, igazából szinte sosem.
Amikor vééégre (vagy máris?!) begördült az autó, amivel Budapestig utaztam, hirtelen nagyon nehéz lett a lelkem, az összes végtagom, a tonnás csomagjaimról nem is beszélve. A szüleimet rossz volt úgy ölelgetni, hogy tudtam, hogy legközelebb csak kb. csak négy hónap múlva fogom újra, ráadásul mivel időhöz voltunk kötve, kapkodás volt az egész. Meg úgy egyébként is, én úgy gondolom, hogy a szomorú búcsúzkodásnak nincs megfelelő módja, mindig ugyanolyan rossz, mert valaminek a végét jelenti.
Budapesten lenni jó. Mindig. Úgy gondolom, hogy abban a városban az ember csak akkor lehet igazán szomorú, ha nagyon-nagyon szomorú AKAR lenni. Egyébként meg az egész hely csodálatos. Sok lehetőség, ezernyi gyönyörű apró részlet, minden utcában van valami, ami érdekes, szokatlan vagy egyedi. Ha valaki csak egy kicsit pozitívabb szemléletű és nyitott ezekre, akkor nehéz igazán szomorúnak lenni.
Én sem voltam az, csak el voltam kenődve. De nagyon. De egy kis séta, kellemes étterem, szép kilátás és még jobb fej emberekkel való beszélgetés után az egész másnapi út nem tűnt szörnyűnek...inkább egy lehetőségnek.

Mondjuk nyilván sokkal jobb lett volna, ha a nagy rohanásban az új "kofferom" (nem nagyon érdemli meg ezt a jelzőt) nem adja meg magát a fizika törvényeinek, és a kedves kis húzókás fogantyúja használható lett volna. De nyilván az ilyen kérések túl nagyok, hogy legalább ezt a részét csinálják meg azok, akik ezzel foglalkoznak. A kereke csak azért, és csakis azért nem törött el, mert kb. a levegőben cipeltem, hogy nehogy baja essen a kis drágának. Bár szerencsére a cipzár nem adta meg magát, a támasztóról viszont ez nem mondható el. Nyilvánvalóan az is letörött.
Ilyenkor a rengeteg, túúúl sok órás utazás is álomnak tűnik a repülő helyett, főleg ha az embert a katasztrófális kofferjával együtt pontosan a megadott címig viszik.
Az út viszont nagyon megérte... olyan tájakon utazhattam keresztül, ahol mindig van valami látnivaló.
A szépen rendbentartott farmok sora, a hegyek, az erdők.. a reggeli párában legelésző lovak és tehenek igazán varázslatos látványt nyújtottak, főleg ha hozzávesszük, hogy napfelkelte volt. Mondjuk egyébként is szép volt az egész.
Nyilván egyszerűbb lett volna az életem, ha mondjuk nem válok egy merő jégcsappá az út során, ugyanis nem hallgattam kedves anyukám szavára és nem vittem magammal kispokrócot. De őszintén, én annyira fáztam, hogy szerintem még az sem segített volna jéggé válásom megakadályozásában, maximum késleltette volna ezt a nem túl kellemes folyamatot. Yoga oktatókat megszégyenítő kreativitással az összes lehetséges pózban aludtam, már ha éppen nem dideregtem, és mondjuk másnap nem voltam NAGYON fáradt, így ki tudtam élvezni a kompozást (félig, mert a másik felében aludtam, nyújtott lábbal, földön, egy másik velünk utazó aranyos lány társaságában) és a sirályokat és a sziklákat Dovernél.
Mondjuk a bal oldalon hajtást nyilván nehezebb lesz megszokni, mint azokat a cuki házakat, amik errefelé vannak. Nagyon jellegzetes és szép épületekről van szó, nagyon-nagyon pici előkerttel (kisebbek, mint a szobám!) és szép ablakokkal, "egyedi" stílusban.

Legalábbis amikor megérkeztem, akkor volt erőm kedvesen elcsevegni a két nagyon aranyos kölyökkel, akikre vigyáznom kell (a lány 10, a fiú 8 éves) és a szülőkkel és azok rokonaival, akik éppen egy pakisztáni esküvőre készültek elmenni (igen, az apuka pakisztáni gyökerekkel rendelkezik, az anyuka pedig horvát) és végül a már egy éve itt élő-de lassan elmenni készülő au pairrel is jót beszélgettünk. Még Kingston központjában is voltunk, ahol egyszerűen túl sok a látnivaló. Pedig még London legszebb részein nem is voltam! A piros buszok pedig imádnivalóak, csakúgy, mint a piros telefonfülkék.

 Ami viszont nagyon érdekes volt, az egy olyan templom-gyülekezet-akármi, ahol tényleg hihetetlenül érdekes körülmények között énekelgetnek és imádkoznak együtt. Volt ott mindenféle ember: fiatal, idősebb, visszafogott nénikék és bácsikák, pink hajú punklány és a kopaszra borotvált kigyúrt fickók, mindenféle nemzet képviselője, kínai, indiai, afrikai, kelet-európai, angol (a felsorolás a teljesség igénye nélkül). Ami közös volt bennük, hogy egyformán jól érezték magukat, ugyanabban hittek és elfogadták a többieket olyannak, amilyenek. Érdekes élmény volt, hogy modern zenekar Istent dicsőítő énekeket játszik, amire mindenki úgy táncol és énekel, mintha a világ legmenőbb koncertjén lennének, szabadon járkálnak ki-be az emberek, közben pedig a berendezés olyan jól néz ki, mintha egy jobb pubban ülne az ember.