Mindenféle teendőim miatt kicsit elhanyagoltam a blogírást, amit nem is tudok olyan minőségben bepótolni, mint szeretnék, és őszintén: nem is nagyon érzem szükségét ennek. Hétfőn bank holiday volt, ami egyet jelent a "nem kell dolgozni, juhuuuuu! életérzéssel. Hamid viszont mondta, hogy foglalkozzak kicsit a social media felületekkel, és hogy majd kifizeti az extra órát.
Szóval itthonról dolgoztam 2-3 órát, ami azért nem volt rossz, örültem neki, mert az ágyamban kényelmesen elterülve tudtam csinálni amit kellett, és így az egész napom sem ment el lustálkodásra.

Egyébként az egész hét egészen eseményletenül telt, próbáltam edzeni és egészségesen étkezni, mert igazából rámfér mindkettő. Hétfőn szerencsére még időm is volt arra, hogy előre elkészítsem két napra az irodai menümet, ami most hal volt és rizs zöldségekkel. Egyszerű és finom!

Hétvégén viszont Michaellel elmentünk az első közös kétnapos kirándulásunkra. Pénteken ott aludtam nála, Tristannak volt szülinapja, amire kapott tőlem egy egész csomag csokit, majd szombaton reggel egy gyors "bevásárlás" után indultam is a központba, hogy találkozzak Michaellel és megvegyük az ajándékot a tesójának, akinek szintén szülinapja volt és hogy meglátogathassuk Leeds-ben. 4.5 órán keresztül ültünk egymás mellett egy buszban. Vettünk csokit is, Timitől kaptunk szendvicseket az útra és nagyon jól elvoltunk. Zenét hallgatunk, beszélgettünk, aludtam, minden adott volt egy kellemes estéhez. Mondjuk az nem volt kellemes, mikor Nottingham közelében legalább fél órát kellett várni egy másik sofőrre, mert az a személy, aki addig vitt minket, nem ismerte az utat. 
Leeds-be érve taxiba ültünk (ami csak 4 font volt az állomás és a koli között!), és végre megérkeztünk a célunkhoz. Jess sokkal-sokkal vékonyabb volt, mint mikor láttam itt télen, elvileg túl sok a szabadideje és mindig lent van a kolesz földszintjén található edzőteremben. Plusz a sok utazás és buli mellett ő is, mint minden egyetemista, az ételen spórol. Volt vodka-zselatin, muffinok, vodkába áztatott gumimacik, stb. Michaeltől a végén egy adag kannásbort kapott, de legalább vettünk neki képeslapot is, mert arra sikerült rábeszélnem. Magamnak az estére egy egyszerű fehérbort szereztem be, de két pohárnyit sem tudtam meginni belőle, annyira fájt és égett tőle a gyomrom. Később elmentünk bulizni egy nagyon király helyre, szerintem templomot alakítottak át szórakozóhellyé, és a londoni viszonyokhoz képest olcsó is volt. Szem és fültanuja lehettem annak, amint a két részeg ausztrál a buli közepén kirohantak a cigis részre, és ordítva hívták fel az anyukájukat, hogy boldog anyáknapját kívánjanak neki. Nagyon vicces volt, szerencsére még hangfelvétel is készült róla - így másnap mindketten visszahallgathatták. 
Michael és én Jess egyszemélyes ágyán alhattunk, ő pedig az egyik barátjánál töltötte az estét. Nagyon össze kellett húzni magunkat, hogy elférjünk, de jó volt, bár másnap hihetetlenül szörnyű fejfájással ébredtem. Ennyire régen fájt a fejem, már hányingerem volt tőle, pedig éppen nem ittam sokat. Nem tudom, hogy az a bor miből készült, de hogy másnap élvezet volt a majdnem teli üveget kidobni a kukába, az is biztos. Még az ellenségeimnek sem kívánom azt az érzést. 10:30 felé már nagyon éhesek voltunk, így kimásztunk a szobából, hogy keressünk valami táplálékot. Az én ötletemre angol reggeli volt tervben. Mikor beértünk a központba, akkor láttuk, hogy félmaraton futóverseny volt, így egy csomó út le volt zárva és mindenhol színes edzőcuccban öltözött emberek mászkáltak és futottak. Nagy nehezen sikerült találnunk egy helyet, ami nyitva volt és normális áron kínáltak reggelit (+1 extra fontért újratölthető kávét és teát, amire nagyon nagy szükségem volt). Később mászkáltunk a városban, voltunk múzeumban, néztük a futókat. Idősek, tolószékesek is részt vettek, jó volt nézni, ahogy kűzdenek a kilométerekkel és hogy végre célbaérnek, még ha a végén levők kb. végigsétálhatták is az egészet. Megcsinálták, az a lényeg! 
Mászkáltunk még egy kicsit, majd visszamentünk a koliba a cuccainkét, és utazhattunk haza. Este 10 körül értem vissza a kedves kicsi szobámba, de nagyon megérte az egész hétvége.

Hétfőn a szokásos munkanap, de hazaérés után legalább csomagolhattam, ugyanis kedden csak hazaugrottam a cuccaimért és egy gyors tusolásra, majd a Jasontől kapott kajával a táskámban nekivágtam a hazaút első részének. Konkrétan az 57-es, a 85-ös és a 14-es buszok mind-mind az orrom előtt mentek el, ami kicsit frusztráló volt, de utána legalább találkoztunk Michaellel, hogy együtt vacsizzunk. Kínai kaját ettünk South Kensingtonban, majd egy gyors tescos bevásárlás után (megint majdnem lekésve) buszraszálltam, hogy felszálhassak egy másikra, ami kivisz a repülőtérre. Michaeltől búcsút venni érdekes érzés volt, sosem voltunk ennyit külön amióta elkezdtünk járni, bár tudtam, hogy hála az internetnek, napi szinten kapcsolatban tudunk majd lenni, így nem bántott éppen a dolog. A repülőteres buszra megint futnom kellett, de szerencsére odaértem időben. Az egész utat végigaludtam, majd éjféltől a reptér várójának az előterében, amolyan hajléktalan módra, egy kis mélyedésben meghúzva aludtam pár órát. Ami egyébként lehet rosszul hangzik, de az egész reptér úgy nézett ki, mint egy modern Csipkerózsika-kastély, ugyanis minden lehetetlen helyen és főleg a falak mellett egész sornyi alvó embert lehetett látni, mindenki eldőlt a kofferja mellett és aludt. Háromkor a személyzet keltett, hogy oké, már be lehet menni a váróba - ahol folytattuk az alvást, de már viszonylag emberibb körülmények között, padokra kucorogva. Egy kis japán étteremben megittam a reggeli kávém, közben olvastam és kávézgattam, majd végre-valahára sikerült felszállnom a gépre.