Húsvét hétfőn végképp nem volt semmi hagyományos. Reggel felkelés után első dolgom volt a maradék tortából belapátolni pár villával (az a torta egyszerűen ENNYIRE finom) és egy punnyadós, napon sütkérezős délelőtt után mehettem is a Wickesbe dolgozni 11-re. Egészen érdekes élmény volt úgy, hogy tudtam, hogy az utolsó hetem kezdem.
Kedden ugyanez volt a helyzet, csak munka után beugrottam Timcsihez a Paulba kajáért, ami nagyon jól jött, mert nem csak egy kellemes vacsit fogyasztottunk el kettecskén, hanem még csomagolt is nekem szokás szerint. Ami ugyebár mindig öröm, szerencsére mindig gondol rám a kis cuki!
Szerdán szokásosan átjött Michael este, bár azért eléggé megviselt az, hogy hajnalban kellett kelnem. Valahogy mégsem annyira bántam a reggeli kezdéseket, mert mindig sokkal gyorsabban vége volt a napnak. Belegondolva azért viszont bosszantó nagyon, hogy azért, hogy meglegyen a 40 órás munkahét, azért mindenkinek ott kell lennie 47,5 órát, ugyanis kötelező kivenni a napi 1,5 órás fizetetlen szünetet.
Másnap jó volt ébredni, tudva, hogy bár a Wickesben szabadnapom van, mehettem dolgozni 11-re egy perzsa étterembe. Ismerem a tulajt, a Wickesbe járt szinte minden nap többször is, mielőtt megnyitotta volna a helyet. Egyszer megkérdezte, hogy tudok-e valakit, aki szeretne pincérkedni. Nekem nem volt ilyen ismerősöm, viszont most jól jött az ismeretség, ugyanis kiszámolva, hogy mennyi pénz várható a számlámra április 15 körül, igencsak kétségbeestem, hiszen ez még a részmunkaidős fizetésem, viszont ugyebár már külön élek, így lakbértől kezdve mindenért fizetnem kell.
Szóval igen, a szabadnapomon is dolgoztam, éppen pincérkedtem, hiszen Michelle-éknél nem kellett babysitterkednem. Délelőtt megcsináltunk egy videót Michaellel, végignevettük az egészet, egy ösztöndíjprogramra kellett a jelentkezéshez. Sajnos nem készültem rá túl sokat időhiány miatt, így az eredmény igencsak kétséges-viszont abban biztos vagyok, hogy mindenki nagyon jól járna, ha megadnák nekem ezt a lehetőséget, hahaha! A legviccesebb az volt, mikor a sokadik nekifutás után egy elszólás következtében nem azt mondtam, hogy "egy kisvárosból éltem", hanem hogy "egy kisváros vagyok", ami az én drága ausztrálomnak hihetetlenül vicces volt. Pár napig így folyamatosan kisvárosnak hívott, én meg mondtam neki, hogy lassan sikerül felbosszantania az egész lakosságot. Azóta is mosolyt csal az arcomra, ahányszor eszembe jut, mennyire jóízűt kacagott ez a Mike gyerek!
Az étterem igen kellemes hely, nagyon perzsa és az emberek hihetetlenül édesek voltak ott. A hat órás munkaidő csak úgy elröppent, szinte észre sem vettem, hogy már vége. A kaja nagyon finom volt, be is zabáltam rendesen, este egy könnyű salátán kívül nem is kellett mást ennem.
Pénteken, Ann-marie kérésére cseréltünk, így megint 11-től kellett dolgoznom, amit éppen nem bántam, mert így legalább punnyadhattam egész délelőtt megint, estére pedig úgysem volt programom. Már vártam nagyon a hétvégét, hiszen szombaton végre egy nagyon angol program volt terítéken, mégpedig az Oxford-Cambridge kenu/kajak/akármi verseny (sosem tudom, melyik melyik..), lényeg, hogy eveztek és hogy nekünk jó alkalmat adott a kimozdulásra. Reggel zuhogó esőre kellett ébrednem, ami igencsak elrontotta a kedvem, ráadásul szombat délelőtt költözött ki Lauren is. Segítettem pakolni, vettem neki kis ajándékot és kaptam tőle egy lapot is. Az idő végül szépen alakult, kisütt a nap és így a Temze-partra is mehettünk evezősöket nézni. Előtte Timivel együtt főztünk, ebédre káposztásleves volt a menü, főételnek halfasírt és saláta mézes-citromos öntettel. A módját is megadtuk szépen, a teraszon ettünk náluk, élvezve a napsugarakat és a finom ízeket.
Mivel a hozzávalók egy részét is együtt vettük meg, hazafelé sétáltunk egy nagyot, kávézva, szépen lassan, még egy temetőbe is bementünk, ami egyébként igen gyönyörű és nyugis hely, megérte elmászkálni arrafelé.
Az ausztrálok már vártak minket Barnes Bridge közelében, Tristan egyik ismerősének lakásában, ahol amolyan mini-házibuli alakult ki, iszogatással, eszegetéssel és közben rohangálással a folyópartra, ha éppen várhatóak voltak az evezősök.
Miután nyert az Oxford, be kellett mennünk egy pubba fenntartani a jókedvet és a brit életérzést, ami szintén remekül sikerült, sőt, fokozva az élvezeteket, hazafelé még rendesen meg is tömtük magunkat fish and chips-szel, bár én csak krumplit ettem. Annyira, de annyira finom volt, és annyira, de annyira nem volt bűntudatom miatta!
Vasárnap volt az utolsó napom a Wickesben, a beosztáson már rajta sem voltam. Nagyon gyorsan elmúlt a nap, Michael (a munkatársam) bejött csak azért, hogy adjon egy üveg bort és hogy rendesen elbúcsúzhasson tőlem. Mindenki irtó kedves volt, sokszor elmondták, hogy mennyire fogok nekik hiányozni és Daisy-től még egy képeslapot is kaptam. Annyira fognak nekem is hiányozni! Valahogy mégis jó érzés, hogy nem fogok azon a helyen dolgozni többet.
Anci vett fel munka után, jöttünk hozzám Angi-szülinapot ünnepelni és megnézni a Game of Thrones új évadának első részét. Befestettem a haját, bár szinte több festék került a homlokára, mint a hajára. Najó, azért nem, sőt, nagyon szépen sikerült. Még meg is szárítottam és ki is vasaltam az alapból göndör fürtjeit. Később csatlakozott hozzánk Timi is, aki egyenesen munkáról jött. Pizzáztunk, sütiztünk és beszélgettünk, remek este volt, remek emberekkel.
