Hétfőn egy közvetítő irodában volt jelenésem Chiswickben, ami elvileg egy órás út...lett volna, ha mondjuk átszálláskor a busz hajlandó lett volna időben jönni, és nem kellett volna várnom több, mint 20 percet. Lényeg a lényeg: jelentkeztem egy hétvégi alkalmi munkára Richmondba, mint az az "interjún" (tájékoztatás inkább) kiderült egy golf-klubban kellene italt felszolgálni és mosolyogni a vendégekre. Nem nagy cucc, kötelező viselet fekete nadrág, fehér felső és fekete cipő. Gyönyörű részeken mentünk busszal, tuti, hogy egyszer még elmászkálok arra is, csak úgy, kedvtelésből. Mivel beleszámoltam, hogy jóval 12 után fogok hazaérni, így vittem magammal maradék almás kalácsot. Nagyban majszoltam a buszmegállóban hazafelé, amikor úgy félrenyeltem, hogy köhögni sem tudtam, a szemem könnybelábadt, mivel eldobtam a zacskót nagy felelőtlenül, így még lerakni sem tudtam a sütit hogy a táskámból előkotorhassam a vizemet megkönnyítve a szervezetemnek a félrenyelt morzsa rossz helyről való eltávolítását és a túlélést. Ez a kis incidens nem vette el az étvágyamat, ahhoz azért sokkal több kell, szóval megettem (de már sokkal óvatosabban!) a maradékot és felszálltam a buszra, amelyik épp akkor jött.
Egyébként lehet már milliomos vagyok! El is felejtettem, hogy még egy lottószelvényt is vettem, mikor töltöttem pénzt az Oyster kártyámra. Itthon főzőcskéztem és a szokásos gyerekekkel rohangálós program volt, bár közben észrevettem, hogy a hozzánk nagyon közeli (de nem a szemközti) kávézó-szendvicsezőbe keresnek hétvégi munkást. 
Másnap el is készültem arra, hogy meghódítom az ottani szíveket, hogy felvegyenek, szóval reggel felpakoltam a kis önéletrajzom és az irataimat amit előző nap is vinnem kellett magammal és nagy magabiztosággal becsörtettem a kávézóba. Egy olasz (azt hiszem milánói) pasi volt a pult mögött, mint kiderült, mindent csinál, de nem ő a tulajdonos. Sajnos csak hétvégére is napi 2-3 órára keresnek embert, plusz akit felvesznek, azzal automatikusan együtt jár az is, hogy a tulajdonosnő richmondi házát takaríthatja hétköznaponként. A tulajdonosnő csak 2-3-4 között van bent, így akkor kellett volna visszamennem-de úgy gondoltam, hogy ezen még agyalnom kell, megéri-e, ha felvesznek dolgozni, és mondjuk időközben kapok valami olyat, ami több elfoglaltsággal jár-és amit igazából szeretnék is..? Szóval jelentkezés helyett elmentem futni egy hét kihagyás után. Jól is esett szívnek-léleknek-testnek! Az idő is pont futásra való volt. Bár itt mindig ilyen kellemes borús-napos-esős, és nem hideg. Lovely!

Viszont amin meglepődtem, hogy reggel, miközben mentem kelteni a kölyköket, az egyikük pizsinadrágja a földön volt. Mondta is egyből a gyerkőckém, hogy a "WC-n ülök és pisilek" álom volt terítéken este, és hogy bizony későn vette észre, hogy ez nagyon nem a valóság, és be csurrant-cseppent egy csöppet, de hogy nem volt vészes a dolog (mondjuk amennyit isznak, nem is csodálom. Egy egérnek több vízre van szükségük, mint amennyit ők egy nap alatt elfogyasztanak). Suli után nagyon kellett rohannunk, hogy odaérjünk Kayan különórájára, aztán Tamarával vissza, majd a szomszédfiú apukája felvett minket (is), hogy útközben felvegyük Kayant a tanárnál, ugyanazzal a lendülettel letegyük Tamarát, és menjünk a heti úszásra. Az apuka valamelyik komolyabb focicsapat edzője, ritka, hogy ráér így délutánonként, de most másodszor vitt el minket. Egy csomót kérdezget Szerbiáról és az otthoni életemről, mikor megyek haza, mennyi időre, mióta élek és a többi. Ő szerintem értékelné, ha mondjuk sütnék-főznék rájuk, mert sokszor megjegyezte, hogy milyen mázlista a család, hogy házi kosztot ehet és hogy készítek nekik dolgokat. Egyszer lehet viszek át nekik valamit, legalább köszönésképp, amiért segített az úszás-órás rohanásban. Most másik oktatójuk volt a fiúknak, szerintem az előzőnél jobban élvezik az órákat - de mondjuk jobban is ismeri őket, mint ez az új csaj. Elvileg csak ideiglenesen volt ő. 
Este lefoglaltam a jegyemet szombatra Bournemouthba Tim segítségével és átjött Angi a heti punnyadásunkra. Nagyon-nagyon-nagyon cuki volt, tudja, hogy szeretethiányom van és birizgálta a hajam miközben sorozatot néztünk (és én szundiztam néha-néha), de előtte meg folyt a könnyünk a nevetéstől, főleg azért, mert a gyerekek miatt nem szabadott hangosan nevetni, így csak hangtalanul, amolyan "fókásan" kacagtunk egymás ügyetlenségén. Elmeséltem neki, hogy előző nap mennyire nyomi voltam, majdnem megfulladtam a sütitől és hogy hazaérve próbáltam teát főzni magamnak. Bele is öntöttem az egy liter forró vizet az üvegkancsóba, mire amolyan "jégen-állok-és-valami-recseg" hangot hallottam, az üveg megrepedt, és a forró, már kamillás víz elkezdett kifolyni, beterítve az egész konyhapultot, lecsöpögve a szekrényről, becsurogva még a fiókokba is. Én meg csak álltam, vízforralóval a kezemben, bambán, majd egy elegáns mozdulattal hátraléptem, hogy legalább a zoknim ne legyen vizes. Na, mikor a kancsó már csak félig volt, szóval úgy gondoltam, hogy akkor ennek már úgyis mindegy, és hogy beteszem a mosogatóba. Arra mondjuk nem számítottam, hogy ezzel a lendülettel a kancsó tetejét elveszem és csak az alja marad ott a pulton, mini-szökőárat idézve elő. Ezek után takaríthattam mindent, köztük az evőeszközös fiókot is (amit később Valentina úgy kommentált, hogy "nem is tudom, hogy lett ez-e valaha kitörölve." Hát... most lett). 
Másnap kaptam a jó hírt, hogy csütörtök este mehetek babysitterkedni egy közeli családhoz, 9 (!!!!) fontos órabérért, szóval juhu!! Ja, és pénteken is, csak akkor egy másikhoz. Szóval örülök neki, legalább keresek egy kis extra pénzt. A szerdai napi időjárás egyébként igen változatos volt, amolyan 10 perc szakadó eső, 15 perc napsütés szivárvánnyal, majd 20 perc eső után 5 perc napsütés és így váltakozva egész sokáig. Már tudom, miért beszélnek az angolok az időjárásról annyit a sztereotípia szerint-remek kiindulópont. Vettem magamnak egy fehér klasszikusabb inget arra az esetre, ha egyszer kellene és miután hazarohantam, nekiálltam banános-csokis muffint sütni. Időben kész lettem, és utána még futni is elmentem! Tisztára büszke voltam magamra, még akkor is, ha az időbe csak egy 3 km-es futás fért bele. Totál megérte, és kevésbé volt lelkiismeretfurdalásom, amiért megkóstoltam a muffint. Háromszor.

Csütörtökön a kölyköknek csak délig volt tanítás, szóval miután elvittem őket suliba, hazarohantam és egyből nekiláttam a főzésnek: ebédre csirkés-zöldséges-tejszínes tészta volt (amire még Tamara is azt mondta, hogy legközelebb is csináljak!) és előkészítettem a vacsit, ami "juhászpite" volt...darálthúsos-zöldséges alap, a tetejére krumplipüre és sajt és megsütve. Mellé brokkoli. Nyammi. Délután végig punnyadtunk a kölykökkel, ők végre befejezték az Eszeveszett birodalmat, én jógáztam.. Ötkor meg is indultunk volna teljesen, sőt, előbb, a kiscsaj különórájára, amikor még elment WCre, aztán kabátot cseréltek és a többi. Szóval végül késésben voltunk és ráadásul vissza kellett fordulnunk, mert Tamara itthonhagyta a füzeteit. Szóval felpattantam mögé a rollerre, száguldottunk az éjszakában és egy bukkanón átesve akkorát zakóztunk, hogy örülök, hogy egyikünk sem sérült meg komolyabban. Én nevettem és majdnem sírtam a fájdalomtól, Tamara pityergett, Kayan nevetett. Utáltam érte, nem azért, mert jót szórakozott a bukásunkon, hanem mert mikor ő beüti a kislábujját vagy megcsípja egy szúnyog, mindenkinek egyből fájdalmas és aggódó képet kell vágnia. 
Végül csak elmentünk órára, bár Tamara sántikált én meg próbáltam nem tudomást venni a nagyon sajgó jobb oldalamról. Óra után befejeztem a juhászpitét, akkorra már a kiscsaj nem tudott menni, mert látta, hogy vérzett a térde... Mikor hazajött az anyuka, láttam rajta, hogy valamilyen szinten engem hibáztat, és ő is egyből fájdalmas képpel gyógyítgatta a sérült végtagot. Nem is értem, városi gyerekek.. sose volt semmilyen sérülésük vagy horzsolásuk azért, mert fára másztak, görkoriztak, futkostak, szaladgáltak vagy csak simán gyerekek voltak. Szomorú valamilyen szinten.
A másik családnál nagyon jó volt babysitterkedni. A kisfiú édes volt, van egy öreg kutyájuk, egy nagyobb fajta, bent lakik a házvan. Szőrös lett az egész ruhám, de ennyi szeretetet régen kaptam! Szóval ölelgettem és simogattam. Meg mikor mellettem horkolt, akkor próbáltam nem elaludni. 40 fontot kaptam az esti babysitterkedésért! Hihetetlen... Ja igen: mikor hazaértem és tettem le a kulcsomat a riasztókapcsolóval együtt, valószínűleg megnyomtam és megszólalt, felébresztve ezzel a gyerekeket, a szülők szerencsére még ébren voltak.

Másnap alig tudtam kinyitni a szemem reggel, de nem hiszem, hogy a munka miatt, hanem mert az idő valami szörnyű volt: szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Reggel korán már ment a veszekedés itthon, végül csak eljutottunk a suliba Marával (Tamara, de így hívjuk), és hiába volt rajtam gumicsizma meg esőkabát, az arról lefolyó víztől gyönyörűen elázott a nadrágom. Ezután hajatmostam, kisminkeltem és csinosan felöltözve rohantam az állásinterjúra. Szerencsére az eső már nem esett, szóval balettcipőben voltam és még csak nem is fáztam! Az interjú jól ment, bár lehet probléma az, hogy hétköznaponként csak 9-től 3-ig érek rá és csak hétvégén vagyok teljesen szabad. Ezt követően viszont rohantam babysitterkedni egy másik családnál. Ott két kisgyerek van, Solomon, aki egy éves, és Hugo, ő három. A család egyébként iszonyú cuki és kedves, az anyuka, Michelle, etett és itatott volna folyamatosan (egyébként Will anyukája, Charlie is mondta, hogy vegyek el bármit amit szeretnék!) és ami a legjobb: valószínűleg heti rendszerességgel szeretnének majd. Vagy egy "teljes" napra (9-3 között), vagy két "félre". Mindegy igazából, akkor is jó.
Az idő gyönyörű volt délután. Már teljesen értem, hogy az angolok a sztereotípia alapján miért beszélnek mindig az időjárásról. Remek kiinduló társalgási téma, az egyszer biztos, mert hogy változatos, az tagadhatatlan. Itthon főztem levest és miután nagy veszekedések után elmentek úszni, port törölgettem és porszívóztam. Hát, addig tartott a rend, amíg haza nem jöttek. Egyébként megint voltam Timinél a Paul-ban, szóval a holnapi utamra van finom szendvicsem, nyammi. Tamara egyébként még mindig nem bír menni, sántikál, mondja, hogy nem tudja behajlítani a térdés és hogy mennyire kegyetlen az apja, hogy így kényszerítette úszásra.. Hát, őszintén? Annyira nehéz kibírnom, hogy ne mondjam neki, hogy az égvilágon semmi baja nincsen, és hogy szedje össze magát. Unalmas már nagyon ez a téma, mert egész nap erről beszél.

PS: rég volt már olyan balszerencsés hetem, mint ez.. fulladás, törés-zúzás, riasztóbekapcsolás, minden-minden.. és mégis, olyan jól éreztem magam egész héten! Hihetetlen, mennyit számít, ha az embernek alakulnak a dolgai. Még akkor is, ha nem úgy és nem olyan iramban, mint ahogy elképzeltem, de akkor is. Végre, ÉLEK és nem csak vegetálok!
PPS: most írt Michelle, hogy csütörtökönként akarnak egész napra. Jippijééé!
PPPS: Charlie-hoz pedig lehet péntek este megyek megint, még ír. Viszont Will, a kiskölyök, kedvelt az anyuka elmondása szerint. Ez olyan jó!